A Westminster hídon

Tönkrevert hadsereg, a Temze mocskos rakománya, szekérderéknyi dög,
Nem szép látvány ez
a hajdani nagyivóknak, vagy nekem,
vagy a barátaimnak, szigetünk paralel folyóügyeinek.

Wordsworth feje itt úszott le dalolva, az Ebek szigete bekebelezte.
Ezért öntsük most a fejünket tömör bronzba,
Ó Temze,
Saját vereséged zsákmánya, Ó te nélkülözhetetlen derítő.

Valahol a folyó felső folyásánál egy nő mossa a jövőnk ingét.
Ha meglátod, először tehetetlen, áldással teljes.
Még nem láttam őt.
Látom a kórságok kiáradását, egy bögre sarat,

Meg ezeket a menekülteket,
ahogy lehúzzák az országot, zokszó nélkül, lehajtott fejjel
az Atlantisz felé tartó szánalmas nyomulásban
a hidak alatt, elmaradhatatlan

húgyos kutyáikkal, használt dugóikkal, és kotonjaikkal…
A hattyúhangú Elgar* dekompozíciója – Merüljünk le mindnyájan, és ujjongjunk
a tőkehal vezényletével, örvendezzünk
a lepényhal lepénylesőjével, vajúdjunk Istennel a tengerpartokon!

Nappal, a hasító vízben
szennyes
zászlók
fáslizzák a megszégyenített
névtelen zászlóaljakat, ahogy előszivárognak
egy döglött oroszlánból––
cseppfolyósodását
döglegyek celebrálják.

Éjjel meg ez a sötét, feminin agónia,
a méhből ered, vénebb se lesz már.

 

* Edward Elgar (1857–1934) késő romantikus brit zeneszerző. (A ford.)

 

fordítása

Olvasd el a vers mellé a fordító esszéjét is!