Bordás Máté

A szennyvíztisztító telepek anyai dorombolása: reflexió az ökoirodalomról

Mintha alapvetően traumatizált helyzetben lennénk, az anyatermészetből való kiszakadás az anya árnyéka nélkül éppoly feszélyező, akár a szeparációs szorongás. Az objektív Föld többé már nem objektív, a látszólagos hierarchia megszűnt, a szubjektum alárendeltségén osztozik mind a bolygó, mind az ember. Ez a mi szeparációs szorongásunk.
Mímeljük a korábban jól bevált természetet? Bízzunk meg magunkban annyira, hogy újraalkossuk saját környezetünket? Keressük gyökereinket, majd ez hajtson előre minket az űrbe vagy akár egy élhetőbb bolygó megteremtésének céljával? Hagyjunk magunk mögött minden eddigit a hibridizáció jegyében? Ami már évezredek óta zajlik …

Alapvetően az ökokritika/ökoirodalom/ökopoétika háttere az antropocén földtörténeti kor, így az átjárások, a fogalmi átfedések gyakorta előfordulnak. Az All dies hier… antropocén antológia sok szövegét is nevezhetnénk ökoirodalomnak, sőt. Ugyanakkor az antropocén líra elnevezést célozta meg ez a kötet. A fogalmi sokszínűség felett nem is szeretnék pálcát törni, mindegyik másképp árnyalhatja az adott kontextust, ugyanakkor érdemes elgondolkodni a fogalmakból kiolvasható intenciókon. Így míg az angolszász ecocriticism fogalom magában hordozza a kritikai attitűd meglétét, addig az antropocén egy a geológiából átvett, leíró szemléletű fogalom, mely ugyanakkor alapvetően már predesztinálja az így jelzett szöveg értelmezését. Természetesen a leíró jelleg elismerése kulturális hatások mentén zajlik, így, ahogy Galilei is, az ezt kutató tudósok, az ezt elismerő szerzők is bírálókkal találhatják magukat szemben. Bruno Latour Ágencia az antropocén korában című tanulmánya, mely a PRAE 2017/1 számában jelent meg magyarul, ezt a problémát is kifejti.

A Versum által összeállított ökoblokk szövegeinek alapvető témái bizonyos erők, entitások, dolgok relációit, ágenciáit járják körül explicit vagy a megírás gesztusából fakadóan implicit kritikai attitűddel.
És ahogy az irodalom a kultúra egyik alappillére, úgy az identitásunk konstruálása szempontjából is fontos tényező az ökológiai érzékenység beszüremkedése az irodalomba. Érdekes tényező, hogy mindez erősen experimentális felhangokkal kapcsolódik össze.
Az identitás traumáját formai szinten is gyakran színre viszik ezek a szövegek, ugyanakkor nem a játékosság, nem a melankólia, hanem a közös sebezhetőség és a tehetetlenség érzetének potenciális kifejezése érdekében, hisz ez a téma, bármennyire is poszt-antropocentrikus tud lenni az antropocén, az ökokritikus tekintet, mindezt a félelem is hajtja, hisz az emberi társadalom jól megszokott kereteinek pusztulása is a tét. Nehéz eldönteni, hogy kompenzációs folyamatokról van-e szó, mely a poszt-antropocentrizmus látszatát kelti csupán, vagy egy fajok közti közösségtudatról, mely épp idejében kívánja megvetni lábát kultúránkban.

A szövegek kapcsán érdekes felvetés lehet az identitás tág és porózus medrében való értelmezés, hiszen e szövegek egyik rétege az emberi reflexió, mely az irodalomban realizálódik. Ugyanakkor nem korlátozódhat csak erre a figyelmünk, hiszen egyrészt gyakran konkrét referenciákkal bírnak a szövegek. A klímaváltozás nem csak embert érintő problémáit tárják fel, az egymással kapcsolatban álló entitások közös kontextusban való értelmezésére is sort kerítenek. A sorsközösség vállalása, egyfajta planetáris identitás megképzése a közös kiszolgáltatottság mentén ugyanakkor önmagában hordozza az ember gőgös, arrogáns antropocentrikusságának vakvágányát is.

Az univerzalitás igénye mutatkozik meg. Olyan univerzális értelmezésekre való igény ez, mely az emberi észlelő nélkül is érvényes hatásokra hívja fel a figyelmet. A tudományba vetett hit megingását követően újra a tudomány felé kell fordítani a tekintetünket, és ezt az érdeklődést jól példázza az ökopoétika.

Egy találó példa William Stanley Merwin Kérdések a turistákhoz akik megálltak egy ananászültetvénynél (Questions to Tourists Stopped by a Pineapple Field) című verse. Ahogy a cím is mutatja, kérdésekből áll a vers, ezek a kérdések pedig arra késztethetik az olvasót, hogy válaszokat keressen. Ráadásul nem akárkihez szólnak ezek a kérdések. Turistákhoz! A turistaság számomra az emberi állapotot tükrözi, miszerint az ember eddig (és még most is) úgy jár-kel a Földön, mely életet ad neki, mint egy turista. Élvezi, ugyanakkor saját hatására, ökológiai lábnyomára nem is igazán gondol.

      hogy tetszik              ez az ananászültetvény
      láttak már valaha                  ananászültetvényt
      tudják-e hogy az ananász                              őshonos-e ebben a szigetvilágban
      tudják-e hogy az őslakosok               ettek-e ananászt
      tudják-e hogy az őslakosok               termesztettek-e ananászt
      tudják-e hogyan szerezték meg a földeket                  ananászültetvénynek

Ezeket a sorokat olvashatjuk Merwin versének második versszakában. 100 soros a vers, és minden sorában minimum egy, maximum kettő kérdés szerepel. Emellett szembetűnőek a térközök, melyek ha szünetként értelmeződnek, akkor egyfajta hektikusságot fejeznek ki számomra, de a verskép ezáltal ültetvényszerűvé is válik, mintha ágyások közötti szünetek lennének. Ez egyszersmind a természet(es)en tett erőszakot is felmutatja, hiszen sokszor ez a térköz nem tagmondathatárokra kerül, így nem elégíti ki a mondathangsúlyokkal kapcsolatos elvárásainkat. Az ananászültetvény mint táj pedig jól példázza az ökoirodalmak egyik jellegzetes témáját, a tájat, melyen az emberi beavatkozás nyomai látszanak.

Andrei Doboș Telelés című verse is érdekes példa lehet. Ebben a versben a táj álomként jelenik meg előttünk, erőszakos nosztalgiaként, mely az ősök világáért kiált:

      Olyan helyekről álmodok, ahol őseink letelepedtek,
      fényes vízmosásokról,
      illatuk, mint a villám érintette föld.

Az emberi hatás itt is egyértelmű, hiszen a letelepedés mint kolonizáció jelenik meg előttünk, ugyanakkor a természet vadsága két tényezőben is megmutatkozik. Egyrészt az ősök hatása feltételezhetően nem volt ekkora, így a környezetük is egy még vadabb állat- és növényvilággal büszkélkedhetett, ugyanakkor a villám értelmezhető az őserőszak egyik formájaként is, mely hatalmas erejével mai napig fenyegetést jelent az élők számára.

      Üzemen kívül lévő
      fényinstallációk csöndje,
      a szennyvíztisztító telepek
      anyai dorombolása.

A vers fentebb olvasható utolsó sorai pedig már az antropocén emberének környezetét mutathatják. Technológiai, emberi és természeti tényezők összefonódását szemlélhetjük, mely egy anyai dorombolásba torkollik. Mindez egyfajta igényt is tételezhet, miszerint a dorombolás alapvetően gyógyító-, öngyógyító hatással bír, hisz a rezgés jótékony a csontok számára. Így a víz minőségének javítása és úgymond az emberi hatás igénye, mely akár önkéntelen is lehet, a technológiai és a természeti által egyaránt képviselt erőszak létébe való belenyugvásként is értelmezhető, hisz a vers alaphelyzete a telelésre (elmúlásra? vegetációra?) való felkészülés.

Bruno Galluccio “a halálban nem egyesülünk újra a végtelennel” kezdetű verse emellett további problémákat is boncolgat, valamint a faj kihalásának képét vizionálja.

      mikor az emberi faj kihal
      a felhalmozott tudás egésze
      zűrzavarban és zuhanva
      szóródik szét
      és az univerzum nem tudhatja meg
      hogy egy parányi szegletében
      korlátozott ideig összegződött

Ez a vers érezhetően antropocentrikus pozíciót képvisel, hiszen mintegy elsiratja a mindentudás ideáját, mely az emberi törekvések alapjaként tételeződik.

Egy másik Galluccio-vers pedig egy olyan határpozícióra reflektál, melyet a klímaváltozással foglalkozó diskurzusok többször elénk tártak már, miszerint a bolygó fenntarthatósága radikális változtatásokkal érhető csak el, mindez pedig önmagában is elég bizonytalan, hisz a tudomány is sokszor tévedett már, aminek akár 40 000 kilőtt elefánt is megitta a levét.

      az aki a lányom lehetett volna
      most épp fut és hív engem
      még habozik hogy létezzen-e

Itt a kérdés tehát az örökösödésre, leszármazásra vonatkozik. Létezni fog-e, van-e értelme élnie az eljövendő generációknak. Megéli-e az egyes ember gyermekeinek megszületését?

Az élettér puszta gyásza mellett fontos észrevenni a téma sokszínűségét. Az apró, hétköznapi nüanszok, mint például az ananászültetvény, egyszerre fordulnak meg a bolygóhalál, az élettér teljes pusztulásának gondolatai mellett. A földi létezők térbeli meghatározottsága viszonylag központi szerepben jelenik meg, azonban a nosztalgia és az élettér-tervezés, a jövőképek – legyenek azok disztópikus vagy utópikus képek – kapcsán az idő dimenziója is főszereplőként áll előttünk. A Föld és az ember történelmének mindenkori összefonódása, és az ember radikális erejének 20. századi felismerése, melyet az antropocén megjelenésének köszönhetünk, makro- és mikroszinten is felismerhető, így a költészet számára kiváló, sokszínű alapanyagként szolgál.

Mind az antropocén, mind a bioirodalom/biopoétika/ökokritika, amellett, hogy látszólag a fókusz mindegyiknél az ember és természet fals dichotómiája mentén szerveződik, ennél sokkal több mondanivalóval rendelkezik. Ezt kiválóan szemlélteti az Ursula K. Heise által a German Ecocriticism in the Anthropocene című kötetben bemutatott landscape és Landschaft fogalmak különbségei. Heise a két fogalom jogi nyelvhasználatban való szerepét taglalja, miszerint az angol landscape általában vad tájat, míg a Landschaft rendszerint olyan tájat jelent, mely az ember jelenlétét is felmutatja. A Landschaft fogalom pedig megmutatja nekünk, ahogy az ökoirodalom is szemléli a tájat. Ehhez kapcsolódik az antropocén is, miszerint a Föld mikro- és makroklímájára is hatással van az ember. Mindez pedig a technológia szerepét is beemeli a diskurzusba, mely ugyan sok műben nem tematizálódik expliciten, de jelenléte egyértelműen érezhető a kontextus miatt. E mindenkori összefonódások észleléséhez pedig olyan radikális változásokra volt szükség, melyek egyes feltételezések szerint már a 18. század óta, mások szerint a 20. század óta folyamatosan jelen vannak az ember mindennapjaiban.