Krusovszky Dénes

Élményszerű jelen

John Ashbery költészetéről

Nincs még egy költő az elmúlt bő fél évszázad amerikai költészetében, aki annyi fejtörést okozott volna a kritikusoknak és az olvasóknak, mint John Ashbery. Nem volt lázadó alkat, nem vált popkulturális ikonná (mint generációjának néhány meghatározó szerzője Allen Ginsbergtől Sylvia Plathig), nem élt feltűnő életet, kerülte a szélsőséges megnyilvánulásokat, mégis, pályája során végig viták kereszttüzében állt. Ám amikor 2017. szeptember 3-án, kilencvenéves korában a New York állambeli Hudsonban elhunyt, rajongói és kritikusai egyaránt a legnagyobb kortárs költőként gyászolták el, leszögezve, hogy életművének jelentősége csak Whitmanéhez, T. S. Eliotéhoz vagy William Carlos Williamséhez mérhető. Halálával nem csupán az amerikai költészet nagy öregje távozott, de egyben véget is ért egy igen jelentékeny korszak a kontinensnyi ország lírájában. A negyvenes-ötvenes évek, melyek világszerte a háborús rémálomról, illetve az abból való, több-kevesebb sikerrel véghezvitt felébredésről szóltak, az Egyesült Állomokban egyben bizonyosfajta kulturális pezsgéssel, művészeti ébredéssel is együtt jártak. Ez természetesen nem volt független attól, hogy Európából valósággal özönlöttek az országba a háború elől menekülő művészek és értelmiségiek, így irodalmárok is. Elég csak Thomas Mannra, Brechtre, Nabokovra, vagy a zeneszerzők közül például Bartók Bélára gondolni, akik a nácizmus és a háború elől mind az Egyesült Államokban kerestek és találtak menedéket, hogy lássuk, ami Európa számára óriási veszteség volt, azzal az amerikai kulturális közeg nagyon sokat nyert. A Bauhaus korábbi meghatározó alakja, Josef Albers is az USA-ban folytatta munkásságát a háború alatti és utáni években, és a mára legendássá vált Black Mountain College oktatója lett, egy olyan rövid életű, de óriási hatású kísérleti intézményé, amelyet sokan az amerikai avantgárd és azon belül a megújuló líra inkubátorának tartanak. A Black Mountainhoz Ashberynek közvetlen köze ugyan nem volt, ám abban az időszakban, amikor diákként a Harvard Egyetemen hallgatott irodalmat, számos ponton kapcsolódott olyan szerzőkhöz és oktatókhoz, akiken keresztül az európai hatás őt is elérte (többek között a Black Mountain későbbi tanára, a jelentős költő Robert Creeley is csoporttársa volt). Az avantgárd művészeti körök, amelyek Európát kénytelenek voltak elhagyni, gazdag táptalajra találtak Amerikában, nem is véletlen, hogy sokan az ötvenes évek amerikai művé szetét és azon belül Ashbery korai líráját is az avantgárd utolsó nagy hullámaként értelmezik.

*

John Ashbery 1927. július 28-án született Rochesterben, New York államban, s a közeli Sodus nevű településen található családi gyümölcsfarmon töltötte gyermekkorát. Édesanyja biológiatanár volt, apja pedig a farmot vezette. Legnagyobb hatással anyai nagyapja, a Rochester Egyetem fi zikatanára, Henry Lawrence volt rá, akinek hatalmas könyvtárát Ashbery számos interjújában az irodalommal való találkozás elsődleges helyszíneként idézte fel. Sőt azt is elárulta később, hogy vidéki házát Hudsonban aszerint választotta ki, hogy minél inkább hasonlítson a nagyapa viktoriánus stílusú egykori otthonához. A másik meghatározó gyerekkori

élménye egy tragédiához köthető: Ashbery tizenkét éves volt, amikor három évvel fi atalabb öccse leukémiában meghalt. A költő később úgy emlékezett vissza gyermekkorának zavartalan éveire, mint egy folyamatos kirándulásra egy varázslatos erdei királyságban. Ám a testvére halála, majd a világháború kirobbanása mindent megváltoztatott. „Azt hiszem, mindig ebbe a varázslatos királyságba szerettem volna visszajutni” – mondta később.

A családi farmot előbb a Deerfield Academy nevű massachusettsi bentlakásos fiúgimnáziumért hagyta el, majd innen a Harvard Egyetemre ment irodalmat tanulni. Középiskolai évei már az irodalom iránti vonzódásról szóltak (bár eleinte a festészet érdekelte jobban), ekkor ismerkedett meg W. H. Auden, Dylan Thomas és Wallace Stevens költészetével, és első publikációi is ebből az időszakból származnak – habár nem mindről volt tudomása. Különös epizód, hogy középiskolásként két versét is lehozta a nagynevű chicagói Poetry folyóirat, igaz, egy osztálytársa neve alatt, aki Ashbery tudta nélkül elküldte saját nevében az írásokat a lapnak.

Egyetemi évei alatt a Harvard Advocate szerkesztője, és így az egyetemi irodalmi élet egyik fontos alakja lett. Itt került közeli barátságba Frank O’Harával és Kenneth Kochkal is, akikkel később költői csoportot alkotva vonultak be az amerikai líratörténetbe. A Harvard után 1951-ben New Yorkba ment tovább Ashbery, és az ottani Columbia Egyetemen hallgatott francia irodalmat. Korábbi harvardi csoporttársai közül szintén New Yorkban volt már O’Hara, Koch, illetve a New York Review of Books alapítója, Barbara Epstein is. A metropolisz művészeti élete virágzott ekkoriban, a festők, költők, zenészek, kritikusok komoly társasági életet folytattak. O’Hara a következőképp emlékezett vissza erre az időszakra: „Mind húszas éveink elején jártunk. John Ashbery, Barbara Guest, Kenneth Koch és én költők voltunk, időnket az irodalmi bárként ismert San Remo és a képzőművészbárként ismert Cedar Tavern között osztottuk meg. A San Remóban vitáztunk és pletykálkodtunk, a Cedarben általában verset írtunk, miközben azt hallgattuk, a festők hogyan vitáznak és pletykálkodnak.”

Ebből az irodalmi pezsgésből bomlott ki idővel az a költői csoport, amelyet New York-i iskolaként szoktak emlegetni, és az ötvenes évek amerikai avantgárd lírájának meghatározó csomópontja lett. Ashbery és O’Hara vezérletével (és olyan költőkkel még, mint Joe Brainard, Kenneth Koch, James Schuyler, Barbara Guest vagy Ted Berrigan) az absztrakt expresszionizmus, a művészi és a hétköznapi beszéd keveréke, az irodalmi és társművészeti hatások egyenrangú megjelenése, az alanyi és a tárgyias líra újraértelmezett keretei adták az alapját az új költészet nyelvkeresésének. Ez az irány bizonyos szempontból a korábbi vallomásos költészet ellenében, a nyugati parti beatköltészet és a Black Mountain költőinek hasonló kísérletei mellett pozicionálta magát és jelent mind a mai napig hivatkozási alapot az újabb és újabb urbánus, kísérletező költészeti mozgalmak számára. Habár Ashbery később eltávolodott a New York-i iskola hangjától, és beskatulyázva érezte magát, amikor az iskola alapító költőjeként hivatkoztak rá évtizedekkel később is, azt, hogy meghatározó évek voltak ezek a számára is, soha nem vonta kétségbe.

Ashbery első kötete végül 1956-ban jelent meg a Yale Younger Poets sorozatában. A nagy presztízsű sorozat, illetve a Yale Younger Poets-díj, amivel a sorozatban való megjelenés jár, minden évben kitüntetett figyelemben részesül (már 1918-óta). Az 1955-ös év azért lehetett rendhagyó, mert W. H. Auden, a díj akkori gazdája, a neki felterjesztett tizenkét költő egyikének kéziratát sem tartotta kiadásra méltónak. Ugyanakkor valaki értesítette, hogy két érdekes anyagot is kiszórtak az előzsűrizés során, s miután ezeket Auden elolvasta, a díjat végül is e kettő egyikének, Ashbery kéziratának ítélte oda (a másik kézirat O’Haráé volt). A Some Trees című kötet végül a következő évben jött ki, s később úgy hivatkoztak rá, mint a sorozat történetének egyik legerősebb darabjára.

Az ötvenes évek közepén Ashbery kiadói reklámszövegíróként kereste a kenyerét, majd Fulbright-ösztöndíjjal Franciaországba került, ahol a következő évtizedet töltötte, elsősorban Párizsban. Nagy hatást gyakorolt rá Raymond Roussel és Pierre Reverdy költészete, de mások mellett Rimbaud líráját is ekkor kezdte angolra fordítani. Élettársa ezekben az években a francia író, Pierre Martory volt, aki szintén hatott Ashbery verseire.

Második kötete, a The Tennis Court Oath még a párizsi évek alatt, 1962-ben jelent meg, s a benne összesűrűsödő, a szintaxis egységének megbontásával, a jelentés elbizonytalanításával, a lírai alany hangjának megsokszorozásával kísérletező költői nyelv meglehetősen kevés értő kritikusra talált a maga idejében. A nyelv önrefl exiójával és a költészet anyagának témává emelésével ugyanakkor nagyon sok fiatal költő számára mutatott utat, akik akkortájt hasonlóval kísérleteztek. A The Tennis Court Oath egyfelől megalapozta Ashbery „érthetetlen költő” hírnevét, másfelől a hetvenes évek avantgárd csoportjának, a költői nyelvet tudományos alapokon felforgató és megreformáló L=A=N=G=U=A=G=E költők alapműve lett.

Míg Franciaországban élt, amerikai művészeti lapok tudósítójaként dolgozott, és a kapcsolata a képzőművészettel azután is megmaradt, hogy a hatvanas évek közepén családi okokból visszaköltözött az Egyesült Államokba. A New York-i iskola ekkor már fellazult, nem kis mértékben az ő távollétének, illetve Frank O’Hara tragikus halálának következtében, de a művészeti pezsgés továbbra is kitartott. Ashbery ekkor került közel többek között Andy Warholhoz, illetve a Warhol titkáraként dolgozó, szintén költő Gerard Malangához is. Még négy kötete jelenik meg ezekben az években, de a valódi áttörést az 1975-ös mű, az Önarckép konvex tükörben (Self-Portrait in a Convex Mirror) hozza el számára. Bár ennek a kötetnek is vegyes a kritikai fogadtatása, a rákövetkező évben elnyeri – elsőként a díjak történetében – az amerikai líra hármas befutóját: a Pulitzer-díjat, a Nemzeti Könyvdíjat és a Nemzeti Könyvkritikusok Körének Díját is. Az Önarckép konvex tükörben az amerikai posztmodern költészet alapműve lesz, és már a megjelenése körüli években a kortárs költészet klasszikusaként kezdenek beszélni róla. Ashbery pályája ettől fogva töretlenül a fi gyelem középpontjában marad, s az elkövetkező termékeny évtizedek során végképp a (poszt)modern amerikai líra egyik csúcsteljesítményeként vonul be az irodalomtörténetbe.

*

„Ahogy Parmigianinónál a jobb kéz / A fejnél nagyobb, a néző elé dobva / És elfordítva könnyedén, mintha védené, / Amit hirdet.” Ezekkel a mára emblematikussá vált sorokkal kezdődik a kötet címadó verse, egyben Ashbery életművének talán legfontosabb, de egészen biztosan legismertebb darabja, az Önarckép konvex tükörben. A kis híján ötszáz soros hosszúvers kiindulópontja Parmigianinónak, a 16. századi olasz manierizmus mesterének híres domború önarcképe (mely egyébként a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében található). Ebből a festményből kiindulva bomlik ki a költő nagyszabású víziója a művészetről, a mű és alkotója viszonyáról, a művészet befogadhatóságáról, az időről, az emberi létezés térhez és időhöz kötődő viszonyairól.

Kevés akkora hatású költemény sorolható fel a 20. század második felének amerikai irodalmából, mint az Önarckép. Jellemző, hogy a fiatalabb költők a mai napig igyekeznek a maguk Önarckép jelentőségű versét megalkotni, mint ahogy az is, hogy magyar nyelven már azt megelőzően lehetett alapos tudományos elemzést olvasni a versről, mint hogy maga a szöveg le lett volna fordítva (Kulcsár-Szabó Zoltán: Szövegtükör In: Metapoétika, Kalligram, 2007). A fordítás megkésettsége nem véletlen: Ashberyt fordítani nemcsak nagy kihívás (egyes amerikai irodalmárok szerint egyenesen lehetetlen), de a nyelvi váltás nemcsak a fordítót, hanem magát a szöveget is bizonyos értelemben védtelenné teszi. A nyelvi játékok, a jelentéstorzítások, szokatlan képek és szabálytalan mondatszerkezetek átültetésekor olyan döntésekre kényszerülhet a fordító, amilyenek az eredeti szövegben értelemszerűen nem merülnek fel. Ashbery épp az Önarcképben találta meg a maga sajátos költészeti témáját, amelyet úgy foglalt össze, hogy ez „a tapasztalás megtapasztalása” lenne („the experience of experience”). Vagyis valahol maga a költészet, a költői nyelv az, amiről beszélni igyekszik, s amelyet közben a világról való beszédének anyagaként is használ. A téma és anyag (forma) egybemosódása egyfelől egy rendkívül gazdag lehetőségekkel kecsegtető lírai szituációt teremt meg (a lírai megszólaló sokszoros tükröztetésével, a tükörönarckép értelmében), másfelől különösen képlékennyé is teszi a költői hangot. A nyelvi tükörjátékok során az emberi beszéd szilárdnak gondolt viszonyai megkérdőjeleződnek, s mivel líráról van szó, a versbeli megszólalás mint olyan válik a kritika tárgyává. Jasper Johns festményeire utalva Ashbery maga nevezte költészetét „rendezett káosznak”, egy másik alkalommal pedig azt fejtette ki, hogy végső célja egy olyan vers megalkotása lenne, amiről „a kritika képtelen egyáltalán bármit mondani”. Igaz, ha az Önarckép gazdag recepciótörténetén végignézünk, aligha állíthatjuk, hogy ez utóbbi sikerült volna.

Amikor a kötet 1975-ben megjelent, szélsőséges kritikai fogadtatásban részesült. A New York Times recenzense, John Malcolm Brinnin azzal üdvözölte, hogy „a tudat olyan területeinek a megnyitására tesz kísérletet, amelyeket még egyetlen amerikai költő sem próbált meg eddig felfedezni”. Ugyanakkor a New York Review of Booksban Irvin Ehrenpreis, a Virginia Egyetem professzora azt írta, hogy Ashbery versei a legtöbb olvasót nemcsak idegesítik, de untatják is majd, többek között azért is, mert nem nagyon szólnak semmiről. Úgy látszik, hogy nem csupán a címben jelenik meg a tükörönarckép, de valójában a versek maguk is úgy működnek, mintha domború tükrök lennének az olvasó elé tolva, akinek aztán ezzel a torz látvánnyal kell valamit kezdenie.

*

Hogy Ashbery halálával az amerikai költészet meghatározó korszaka ért véget, nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy nagy generáció utolsó képviselője távozott. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kísérletező, metafizikus, ugyanakkor nagyon erősen nyelvcentrikus líra a maga elvont tárgyaival és az érthetetlenséget komolyan vevő filozofi kus felkészültségével ebben a formájában eltűnni látszik. Önreflexív látásmódjának és transzgresszív attitűdjének helyét ma

kézzelfoghatóbb identitásproblémák látszanak átvenni nagyrészt, nyelvelméleti problémafelvetéseinek a helyén pedig a performatív líra konjunktúrája van kibontakozóban. A 20. század lezárult, az emléke nemcsak történelmi, de művészettörténeti értelemben is halványulni kezdett. Még szerencse, hogy az olyan kitüntetett műveken keresztül, mint amilyen az Önarckép konvex tükörben is, élményszerűen jelenvalóvá tehető mégis.

A Versum-könyvek új darabja, John Ashbery Önarckép konvex tükörben című kötete már kapható!