Farkas Péter bevezetője az osztrák költőnő verséhez.

Igjugurjuk, az eszkimó sámán szavait Rasmussen, dán sarkkutató jegyezte föl: „Minden valódi bölcsesség csak távol az emberektől, a messzi magányosságban lelhető fel, és megszerezni csak a szenvedésen keresztül lehet. Kizárólag a nélkülözés és a magány nyithatja rá az emberi értelmet arra, ami mások számára rejtve marad.” Christine Lavant a szellemi ember számára lehetséges legnagyobb mélységet próbálta. Ez a mélység a végleges és nyomtalan alámerülés, és az éppen még visszatérhetőség határán található. Ha éppen egy költő éri el ezt a mélységet, fölmerülnie is sikerül, és a megszólalás készségét sem veszítette el, rendkívüli keménységi fokkal rendelkező irodalmat hozhat létre. Christine Lavant már életében az egyik legjelentősebb osztrák költőnőnek számított, és azóta már vagy tucatszor újrafelfedezték. Ettől függetlenül alig ismerik, alig olvassák, és még kevésbé értik. Lírai világát nem a misztikum, hanem az emberi létezés mélyébe ágyazott, szenvedő kreatúra megszólaltatása és flagelláns alkata teszi hermetikussá. Lavant 1915-ben egy foltozó szabó és egy vájár kilencedik gyermekeként születik. Szinte életképtelen. Egész testét nedvedző sebek borítják, tüdeje alig működik, félig megvakul, négy éves korára teljesen lemondanak róla. Nem utoljára. Végül életben marad, aztán újra kezdődik az egész elölről. Tizenkét éves, amikor az orvosok úgy gondolják, csak egy radikális sugárkezeléssel lehet életben tartani. A röntgensugarak szétszabdalják az arcát és a nyakát, de ezt is túléli. Állítólag akkor kezdett el írni. 1973-ban, amikor meghal, Annette von Droste-Hülshoff és Karoline von Günderrode utódaként tartják számon. Jó tíz évvel később Thomas Bernhard fedezi föl újra, aztán később mások. 1994-ben Karintia tartomány megvásárolja a hagyatékát. A hatszáz már publikált vers mellett további hétszáz publikáltalan költeményt, és hétszáz oldal, még ugyancsak ismeretlen prózát találnak. Christine Lavantot még föl fogják fedezni néhányszor.