Mierle Laderman Ukeles: The Maintenance of the Art Object, performansz, 1973

Kállay Eszter

Feminista blokk a Versumon – bevezető

Pályakezdő nőként nem kell sokat várni arra az irodalmi mezőben, hogy az ember belekerüljön a „női irodalom” ketrecébe. Ilyen tapasztalat az, amikor egy kizárólag nőkből álló panelen mindenki egy specifikus „női tapasztalat”-ról beszél, de akár az is, amikor azért könyörögnek neked, hogy legyél kvótanő és vállald el a felolvasást, mert az összes felkért nő visszamondta az eseményt. Sokszor ilyen jó szándékú kezdeményezések is szimbolikus gettóba zárják, és arra kényszerítik a nőket, hogy a női esszenciájukról beszéljenek. Gyakran nem is szándékosan homogenizálják a „női irodalom” fogalmát vagy helyezik a nőket külön kategóriába, alárendelt szerepbe. Mégis, ha egy felolvasáson kizárólag férfiak vesznek részt, ritkán szólnak hosszú körkérdések a résztvevők közös férfi mivoltáról. De akkor mi hiányzik a „női irodalomról” szóló a kezdeményezésekből? Leginkább a rákérdezés a meglévő dinamikákra, a nyílt kérdésfelvetés. Például mik az okai annak, hogy a nők gyakrabban mondanak vissza felkéréseket és ritkábban maradnak a pályán? Miért ennyire nehezen összeegyeztethető a női szocializáció és a költőszerep? Miért van az, hogy a reproduktív munka (gyereknevelés, mosás, mosogatás, porszívózás, a család megszervezése, mások érzelmi igényeire való figyelem) mellett egyszerűen nincs idő és tér felkészülni egy felolvasásra, kerekasztal-beszélgetésre?

Linda Nochlin Miért nem voltak nagy női képzőművészek? című 1971-es esszéjében világosan kifejti azt a sokak által problematizált feminista alapvetést, hogy a fennálló világrendnek miért szerves része a nők és a női művészek elnyomása. A cikk meggyőzően érvel amellett, hogy azért nincsenek nagy női képzőművészek, mert az alkotómunka nem isteni szikra vagy zsenialitás, hanem hosszú tanulás,  tanítás vagy egyéni kísérletezés eredménye. Tehát szükség van hozzá időre, pénzre, lehetőségre és térre – csupa olyan dologra, ami a nők elől hosszú ideig el volt zárva és sokak számára máig nehezen elérhető.

Pontosan emlékszem, milyen felszabadító volt, amikor „női irodalom” helyett a „feminista irodalom” fogalmát kezdtem el használni. Egy kívülről érkező címke helyett a saját világlátásomat volt lehetőségem kifejezni ezen a fogalmon keresztül. Egy feminista szemléletmód ugyanis nem egyenlő a nőket esszencializáló „női” látásmóddal, és olyan alapvető dolgokat kérdőjelez meg, mint a fennálló világrend. Ez pedig magában hordozza az alkotó, a zseni, a művész pozíciójának megkérdőjelezését is. Az alkotó nem egyedül alkot. Mindenben, amit megalkotunk, mások munkája is folyamatosan jelen van. Erre a legkézenfekvőbb példa az, amikor egy versen a Versum hat-hét szerkesztője együtt dolgozik, mindenki véleményez és javaslatot tesz. Ha egy feminista szemléletmódból indulunk ki, nincs miért ragaszkodnunk a zseni mítoszához, főleg, hogy éppen ez a mítosz tette láthatatlanná rengeteg nő munkáját, akik alkotói, illetve reproduktív munkával biztosították a háborítatlan körülményeket a „zseni” számára.

A Versum most induló feminista blokkjával az a célunk, hogy a „női irodalom” esszencialista fogalma helyett azokra a strukturális egyenlőtlenségekre irányítsuk a figyelmet, amelyek a művészeti és irodalmi mező individualista megközelítéséből adódnak. A következő hetekben olyan verseket fogunk publikálni, amelyek ezt a szemléletmódot testesítik meg. Ebből következik, hogy a fordított szövegeket a témához való saját kapcsolódási pontjainkon keresztül választottuk ki, vagyis aszerint, hogy mely szövegeket érezzük relevánsnak a saját életünk szempontjából.

Nem titkolt célunk, hogy a feminista blokk versei alkalmat adjanak arra, hogy a feminizmushoz ne csak elméleti eszköztárral, hanem poétikailag és személyesen is kapcsolódni tudjunk.