Ingeborg Bachmann

Beszéd az Anton Wildgans-díj átvételekor
Hölgyeim és Uraim, tisztelt jelenlévők!

Bécsbe jöttem, hogy egy ajándékot, a díjat, amellyel kitüntettek, átvegyem, és köszönetet mondjak érte. A díjazott ilyenkor, jobbára illő szavakkal, köszönetet mond az adományozónak. Csak egy írótól várják el, hogy ráadásul még beszédet is tartson, lehetőleg fontosat, jelentőset, sokatmondót – ami egyébként akár semmitmondó is lehet –, és mivel arról beszélhet, amiről akar, nyugodtan hozzászólhat minden időszerű kérdéshez, problémához, még a legfennköltebbhez is, ugyanis úgy vélik, egy író éppen olyan könnyen beszél a mindennapok borús titkairól, miként a világ rejtelmeiről. Ez azonban, sajnos, nem igaz.

Már csak annak, hogy valaki – mint például én ebben a pillanatban – a nyilvánosság elé lép és megszólal, gondolkodóba kell ejtenie, vajon mi keresnivalója van itt? Hogy egészen egyszerűen a személyiség meghamisítása történik, még ha oly sok baráti figyelmességgel vesznek is körül, hiszen egy ilyen pillanatnak, mint ennek, az égvilágon semmi köze nincs minden egyéb pillanatomhoz, létezésem teljességgel más, mert csak akkor létezem, ha írok, semmi sem vagyok, ha nem írok, teljességgel idegen vagyok a magam számára, kihullok saját magamból, ha nem írok. Ha viszont írok, akkor nem látnak, senki sem lát akkor. Egy karmester látható dirigálás közben, egy énekes éneklés közben, egy színész, ha játszik, azt viszont senki sem láthatja, mi az írás. Különös és különc formája a létezésnek, aszociális, magányos, elátkozott, valami átok ül rajta, és csak ami nyilvánosságra kerül, a könyv lehet szociális, szocializálható, csak az találhat utat a Másikhoz, a kétségbeesetten keresett és csak ritkán elért valóság által. Mindaz, ami a számomra nem tűnik méltatlannak arra, hogy gondolatilag kifejeződjék, beleáramlik a munkámba. Az írást már régóta igyekeznek definiálni, de olykor még az sem cseng tisztán, amit a nagyobb elmék mondanak, [– – –], inkább tűnnek esetlegesnek és üresnek. Nem fontos ismerni, hogy milyen hóbortos vagy nemes, világtól idegen vagy [– – –] ideája volt némely költőnek, akik ugyanakkor nagy műveket hagytak hátra. Ezek valóban fennmaradtak. Hitvallásaikat nyugodtan megtarthatták volna maguknak.

Én csak a saját gyűlölt íróasztalomat ismerem, melyet mégsem hagynék oda, ha nem léteznének olyan furfangos rábeszélések, mint most, az önök részéről, amelyek az embert fölállítják a székről, talán egy pillanatra megkönnyebbülést is érezve, a következő percben azonban már tudja, ez csupán menekülés, csábítás, és máris kívánkozik vissza a gályára. Ki kényszerít erre bárkit? Természetesen senki. Ez kényszer, rögeszme, átok, büntetés.

Önök ellenben elvárják – sajnos nem is tudom, mit várnak el –, hogy ha nem is esik szó a magasabb rendű dolgokról, legalább egy utalás történjen ezekre, miként hallom, az olyannyira égető fontosságú aktualitásokra. Eltekintek attól, hogy valóban mennyi rettenetes, gyalázatos dolog létezik, mert ezt megtárgyalni, méghozzá egy ilyen ünnepélyes órában, csupán leegyszerűsítés lenne. Egyébként sem azért vagyok itt, hogy ezekről a dolgokról okoskodjam, kioktassam vagy ezekkel sokkoljam önöket, mert az iszonyat ott van önökben, és ha nincs, akkor úgysem tudna segíteni önökön senki sem.

Az égetően fontos aktualitások azonban, amelyeket az íróknak mindenhol kigondolnak, és engem nem hoznak lázba, így néznek ki. Az írók hetente legalább három levelet kapnak, hogy azonnal és rögtön, hónap 15-éig vagy 23-áig, és ha csak néhány oldal erejéig is – gondoljuk el: csupán néhány oldal! –, szóljon hozzá valamihez, mondja el, miért ír, mit gondol a mai írókról, és így az író, meg úgy a társadalom, továbbá ő és a viszonyok, ő és a tömegmédia, és vajon hiszi-e, hogy, úgy vélekedik-e, hogy, és hogy esetleg csak magának ír, vagy netán a világot akarja megváltoztatni. Utazzon haladéktalanul Londonba, Moszkvába, New Yorkba, mert ott nyilvánvalóan roppantul fontos ügyek várnak a döntésére – nekem még sose tűnt föl, hogy egy magamfajta hozzájárulhatna e fontos döntésekhez, aláírással valamiért vagy valami ellen, és ha netán véletlenül úgy tűnne, hogy én is megtettem a magamét a legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint, akkor is tudnám, hogy semmit sem értem el ezzel, még egy háborúnak sem vetettem véget, mert az írók nem rendelkeznek semmiféle hatalommal, semmiféle befolyással.

Rettenetes a zavarodottság, és ettől oly sokan már nem jutnak hozzá az íráshoz, és a beszédek, amelyekbe menekülnek, elhalnak, és senki nem emlékszik már néhány év múlva, mi minden hangzott el jóhiszeműen, és az új aktualitások ismét égető fontosságúak, ismét tenni és határozni kell, embereknek, akikre senki sem figyel.

Amit viszont már korán magam elé tűztem az életben, egy vagy két alapelvet, ahhoz tartottam is magamat. És azok mind a mai napig tartanak, egyedüli védelmezőim. Ha ezeket elhallgatom, azért teszem, mert a kimondással elárulnám őket is, magamat is, és ezért azt szeretném, hogy egyszerűen csak olvassanak. Véleménye mindenkinek van, az íróké érdektelen, ami nincs benne a könyveikben, nem létezik. Olvassanak, ahogy én olvastam a könyveket, amelyek engem és másokat megváltoztattak, mert azokból a könyvekből, amelyek a világot megváltoztatják, csak kevés létezik, és ezek szerzői nem tudhatták, hogy a világot változtatják meg, amely aztán végül mégiscsak másképpen változott meg, mint ahogy gyanítani lehetett.

A követelmény, amelyet ezért egy író elé állítanak könnyelműen, hogy tessék legalább a világot megváltoztatni, teljesen értelmetlen. Egy befogadó, kibocsátó, az írás által átalakuló, megváltozott én – az valami más. Az aktualitásokhoz pedig csak annyit fűznék hozzá, hogy ezeket egyszerűen szét kell írni a pokolba, korrumpálni kell őket, és nem szabad az embernek korrumpálódnia a ráerőszakolt aktualitások frázisaitól. Az írónak meg kell semmisítenie a frázisokat, és ha lesznek a mi korunknak maradandó művei, akkor azok némelyike frázisok nélküli lesz. Tehát nem a tehetségekre van a legégetőbb szükség, van abból elég, hanem írókra, akik a tehetségük szintjén tudják tartani a jellemüket, ez a legnehezebb. Tudatában vagyok e szavak kripto-kristályosságának, nem tudjuk, mi a tehetség és mi a jellem, de beszéd közben csak a beszéd tehetetlenségével tudok valamire utalni, ami nekem fontosabbnak tűnik, mint az idióta fecsegés az írók szerepéről tegnap, ma és holnap. A kristályos szavak nem fordulnak elő beszéd közben. Ezek egyszeriek, megismételhetetlenek, néha fölbukkannak egyik-másik prózában vagy versben.

A számomra – és én csak a magam nevében beszélhetek –, ezek a legmegbízhatóbbak:

A nyelv a büntetés. S egy zárósor mégis: Hallgassatok hát, mint a sír, ti szavak.

Farkas Péter fordítása

 (A szögletes zárójelben lévő kötőjelek a gépirat olvashatatlan részeit jelölik.)

(c) 1978 Piper Verlag GmbH, München/Berlin.