Szabó Lőrinc példája
(Egy Gryphius-fordításról)

Két irányból indíthatom ezt az elmélkedést: Szabó Lőrinc és Andreas Gryphius felől. Előbbi a XX., utóbbi a XVII. században élt. Pályakezdő koromban sokat foglalkoztam Gryphius költészetével, és a versfordítás magyar mesterei közül, Weöres Sándor mellett, Szabó Lőrinc teljesítménye adott hatékony mintát és eltanulható trükköket. Már nyakig ültem Gryphius lírai és drámai életművében, amikor észrevettem, hogy Szabó Lőrinc is lefordította a sziléziai barokk költő egyik versét. Az Örök barátaink című gyűjtemény (Bp., 1964) első kötetének 604. oldalán olvasható, Szonett a mulandóságról címen. Idemásolom a magyar szöveget:

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása,
balsors labdája és a kor kis fényjele,
keserű félelem s undokság színtere,
leégett gyertya és friss havak olvadása.

Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása.
Ki teste rongyait előbb vetette le,
s bekerült a halál roppant könyveibe,
annak emlékeink közt sincs sok maradása.

Hiú álmát ahogy elfelejti az agy,
s ahogy a parttalan futó víz elapad,
hírünk-nevünk is úgy tünedezik szünetlen.

Egy lélegzet a lét, egy másik a halál,
ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll.
Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben.

Ahhoz, hogy a fordítást részletekbe menően értékelhessem, álljon itt a német szöveg is. A Deutsche Gedichte című, Tarnói László és Vizkelety András által szerkesztett antológiát használom (2. kötet, Bp. 1978., 138. oldal), amelyet diákként forgattam, és amely betűhíven követi az 1640-es első kiadást. (A ferde vonal – vagyis / – a vesszőt helyettesíti a régi német szövegekben.) A vers német címe: Menschliches Elende.

Was sind wir Menschen doch? Ein Wohnhauß grimmer Schmertzten
Ein Ball des falschen Glücks / ein Irrlicht dieser Zeit.
Ein Schauplatz herber Angst / und Widerwärtigkeit /
Ein bald verschmelzter Schnee und abgebrannte Kertzen.

Diß Leben fleucht darvon wie ein Geschwätz und Schertzen.
Die vor uns abgelegt des schwachen Leibes Kleid
Und in das Todten-Buch der grossen Sterbligkeit
Längst eingeschrieben sind / sind uns aus Sinn und Hertzen.

Gleich wie ein eitel Traum leicht aus der Acht hinfällt /
Und wie ein Strom verscheußt / den keine Macht auffhält:
So muß auch unser Nahm / Lob / Ehr und Ruhm verschwinden.

Was itzund Athem holt / muß mit der Lufft entfliehn /
Was nach uns kommen wird / wird uns ins Grab nachziehn.
Was sag ich? Wir vergehn wie Rauch von starcken Winden.

A vers részletes elemzése nem feladatom, elvégre nem a költői, hanem a műfordítói teljesítményről akarok beszélni. Nagy általánosságban csak annyit, hogy Gryphius – a barokk alexandrinus nyelvi feszítettségét kihasználva – két lényeges felfedezést épített be költészetébe: az egyik a mulandóság tudata, amely a hagyományos keresztény teológia által ígért örök élet helyébe lép, a másik pedig a modern értelemben vett individuum magánya. Ezt is, amazt is a harmincéves háború tapasztalata mozgósította, amely Gryphius nemzedéke számára ugyanolyan trauma volt, mint Szabó Lőrinc nemzedéke számára a két világháború. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy mindkét költő protestáns neveltetésben és művelődésben részesült, mindkettő univerzalista volt a maga módján, és ilyen háttér előtt nézett szembe mindkettő a mulandóság-maradandóság dichotómiájával.

Szabó Lőrinc fordításának kézirata (forrás: pim.hu)

Szabó Lőrinc pontosan megcsinálja a barokk alexandrinust: a sormetszetek a helyükön vannak, a hím- és nőrímek váltakozása kifogástalan. Talán csak a rímek kopottsága hagy – látszólag – kivetnivalót: a négysorosok nőrímei egyhangúan kopogó deverbális nomenképzők, a hímrímek kettős e hangokból álló mekegések. Én viszont úgy látom, hogy ez egy szerencsés döntés volt: ezek a rímek ugyanis, éppen banalitásukkal, tovább erősítik a ritmikus sorjázásuk és képiségük miatt amúgy is kíméletlen „emberi létezés”-metaforákat.

Az első fél sor magyarul szó szerint így volna: „Hát mik vagyunk mi, emberek?” Szabó Lőrinc nem így fordítja. Az ő megoldása az ómagyar Halotti Beszédet idézi fel. Ezt zseniálisnak tartom. Hozzákapcsolja a német barokk szonettet a magyar írásbeliség legrégebbi rétegéhez. A mulandóságról beszél, miközben átnyúl az évszázadokon. Azonkívül roppant erős felütés. A „Dühös kínok lakása” is erős, ugyanakkor tű-pontos. A második sor, a „balsors labdája és a kor kis fényjele” nem tű-pontos, de optimális; ennél jobban nem lehet visszaadni az eredetit, ha a versformát is meg akarjuk őrizni. A „keserű félelem (…) színtere” szintén pontos és erős.

Nem úgy az „undokság”, amely félreértés, a szonett magyar változatának első és egyetlen nyelvi félreértése. A „Widerwärtigkeit” a mai német nyelvben csakugyan undort, erős ellenszenvet jelent, és így jelentheti az undor tárgyát is. Csakhogy a XVII. században még a szó régi, középfelnémet jelentése élt, ami pedig: szorongattatás, szorongás, (lelki) gyötrődés. Nyilvánvalóan az első sorban emlegetett testi fájdalom, a „dühös kínok” párja. Az „undokság” minden további nélkül kicserélhető volna másik háromtagú szóra (ha élne a fordító, és hallgatna az észrevételre). Viszont ez a félreértés a maga módján ugyancsak arról tanúskodik, milyen kiváló munkát végzett Szabó Lőrinc. Egyrészt az undokság említése nem lazítja fel a szöveg belső szervezettségét, másrészt Gryphius költészetében csakugyan jelen van a testi undokság: eszünkbe juthat például a Temetőbeli gondolatok apokaliptikus látomása, benne a sírjukból kikecmergő, félig elrothadt hullák (anatómiai ismeretekről tanúskodó) részletes leírásával.

A második versszakban a „tréfás fecsegés” talán sajtóhiba vagy elírás: a „Geschwätz und Schertzen” pontos megfelelője „tréfa s fecsegés” volna, vagyis két főnév és egy kötőszó köztük. A jelző egy kicsit henyének érződik, de ugyanezért el is gondolkodtat: lehet, hogy a tréfás fecsegés valóban gyorsabb, mint a komolykodó. A „test rongyai” viszont kiváló: erősebb és tömörebb, mint a „gyenge test ruhája”, amit szó szerint mond az eredeti. A „halál roppant könyvei” nem ugyanaz, mint a „nagy halandóság halotti könyve”, de hát a német nyelvnek két teljesen különböző szava van a halálra és a meghalásra, nekünk meg csak egy. Viszont figyeljük meg, hogyan csinál Szabó Lőrinc a szükségből erényt. Nem elégszik meg a „nagy” jelzővel, neki „roppant” kell, és a könyvet többesbe teszi. Nála a halálnak „roppant könyvei” vannak, azaz nem is egy, és ez – úgy látom – valamelyet kiegyensúlyozza, hogy a halandóság halállá egyszerűsödött.

Juriaen van Streeck – Stilleben (ca. 1670)

Az is tetszik, hogy az „Acht” szót agynak fordítja. Ettől kap a vers egy kis Gottfried Benn-i modern stichet, másrészt a magyar hangtest feltűnően hasonlít a németre. (Az előző sorban pedig az „ész és szív” magyar megfelelője: „emlékeink”, ez is jó.) Azt már veszteségnek tekintem, hogy a 11. sorból a „Nahm / Lob / Ehr und Ruhm” (négy különböző fogalom) a „hírünk-nevünk” szópárrá sorvadt. (Persze, mit tehetünk, ha a hírnévre egyetlen szavunk van, a „dicsőség” pedig önmagában három szótag, raggal négy.) Viszont ugyenebben a sorban a „tünedezik szünetlen” több és erősebb, mint az eredetiben szereplő „el kell tűnnie”.

„Egy lélegzet a lét, egy másik a halál”: ez egy igen erős állítás, akár egy Szabó Lőrinc-idézet is lehetne. Amúgy pedig mellérendelő szerkezet. Az eredeti állítás bonyolultabb és nyakatekertebb, azonkívül hypotaxis, vagyis alárendelő összetett mondat: „Ami most lélegzetet vesz, annak a levegővel együtt el kell szállnia.” Nem kedvelem az olyan típusú dicséretet, hogy „jobb a fordítás az eredetinél”, de itt a nagyobb szöveghűség gyengítené a vers zárlatát. Az utolsó két sor megint csak tű-pontos, és ugyanolyan erős, mint az eredeti, annyi különbséggel, hogy a magyar változat 12. sora határozottabb felfutást ad nekik, mint a német 12. sor.

Következzék az összefoglalás, ha úgy tetszik, a tanulság. „Mit mondok?” Egyrészt: nem igaz, hogy a tartalmi pontosság, a szöveghűség összeegyeztethetetlen a formai hűséggel. Szabó Lőrinc majdnem szó szerinti pontossággal ültette át Gryphius szonettjét, miközben mesteri módon kézben tartotta a versformát. Másrészt: ami látszólag idegen a magyar vershagyománytól – esetünkben a barokk alexandrinus és a koraújkori világnézeti szkepszis – gond nélkül összekapcsolható mind a magyar irodalom legrégebbi hagyományaival, mind a modern költészettel. Utóbbi kapcsán nemcsak Szabó Lőrincre gondolhatunk, hanem akár Borbély Szilárdra is.