Lírahiány

2015-ben, mint tudjuk, az orosz nyelven író fehérorosz Szvetlana Alekszijevics nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Alekszijevics történelmi esszéket, oknyomozó riportkönyveket, tényregényeket ír, s az, hogy „ennek ellenére” ő kapta a díjat, kifejezetten pozitív visszhanggal járt – megérdemelten. Én azonban most nem róla szeretnék beszélni, hanem az utóbbi két évtizedből kiemelve a költő-díjazottakat, röviden megkísérlem körüljárni a Nobel-díj és a költészet közelmúltbeli és jelenlegi viszonyát.

Az utolsó valóban költő Nobel-díjas a 2011-ben kitüntetett (és idén márciusban elhunyt) svéd Tomas Tranströmer volt. Az ő díjazása – lévén svéd szerzőt jutalmazott a svéd zsűri – vegyesebb fogadtatásra lelt, habár a nemzetközi költészetben járatos olvasók nem csodálkoztak a döntésen, hiszen Tranströmer már évtizedek óta a legnagyobb hatású kortárs lírikusok szűk elitjéhez tartozott. Ezzel együtt is, annyi biztosan kijelenthető, hogy a 2000-es évek nem kedvezett a lírának, hiszen Tranströmeren kívül az ezredforduló óta más költő nem jutott el a kitüntetésig. Habár Günter Grass, José Saramago, Doris Lessing vagy Herta Müller neve mellett is fel szokták tüntetni, hogy költészettel is foglalkoztak, valójában mindannyiukat prózájuk, s azon belül is elsősorban regényeik juttatták el a Nobel-díjig.

Wisława Szymborska, Seamus Heaney, Derek Walcott, Octavio Paz

Érdekes, hogy a 90-es években mennyivel erősebb volt a költészet reprezentációja a Nobel-díjon keresztül (is). 1996-ban a lengyel Wisława Szymborska, egy évvel korábban az ír Seamus Heaney, 92-ben a Saint-Lucia-i, angolul író Derek Walcott, míg 90-ben a mexikói Octavio Paz kapta meg a legnagyobb presztízsű irodalmi díjat. A 90-es évekhez hasonlóan a 80-as évtizedben is négy költőt jutalmaztak Nobellel (a lengyel Czesław Miłosz-t 80-ban, a cseh Jaroslav Seifertet 84-ben, a többnyire angolul író nigériai Wole Soyinkát 86-ban, és az orosz Joszif Brodszkijt 87-ben).

Vajon mi lehet az oka, hogy mindezek után, mint mondtam, az ezredforduló óta eltelt másfél évtizedben már csak egy költőre „futotta”? Nyilván nincs erre egyértelmű válasz, hiszen ugyanannyira elképzelhető az is, hogy egyszerűen a zsűri összetétele változott a költészet támogatóinak (és ismerőinek) kárára, mint az, hogy valóban ennyivel több említésre méltó prózaírói életmű jött létre az utóbbi évtizedekben – bár mindkét feltételezés komolyan vétele igényel némi cinizmust.

Ami valószínűbb, hogy a nemzetközi könyvpiac olyan lobbierővel állt be a valóban eladható árut, és ezzel komoly hasznot termelő próza-ipar mögé, hogy a regény végül tényleg minden más műfajt bedarált – legalábbis ezen a szinten. Alekszijevics díjazását, hasonlóképpen a pár évvel korábban kitüntetett novellista Alice Munróhoz, éppen azért fogadta üdvrivalgás, mert mintha ezzel a vonulattal szemben sikerült volna „esélytelenként” úgymond győzniük. De ők, akkor is, ha nem regényeket írnak, még mindig a próza biztonságos mezején belül mozgnak. A hozzájuk képest bizonytalan undergroundban ténykedő költők számára úgy tűnik, ebben a játéktérben nem sok babér teremhet (s innen nézve mégiscsak számít, hogy az egyetlen ezredforduló utáni díjazott, Tranströmer, svéd volt – őt legalább képes volt a svéd irodalom a svéd akadémiával mintegy „megetetni”). Ez a helyzet pedig annál is rosszabb, mivel a piacról kiszoruló (ha nem máris végképp kiszorult) líra, másban, mint a kulturális döntnökök, akadémiák, zsűrik támogatásában nem igen reménykedhet. A kulturális intézmények lehetnének a piaci monopóliummal bíró regényirodalom, és a többé-kevésbé máris a szubkultúrába csúszott, de valamiféle presztízsértéket még felmutatni képes nemzetközi költészeti szcéna közötti viszony kiegyensúlyozói, legalább irodalompolitikai értelemben. Lényegében, ha ebben nem történik némi előrelépés, az a dolog, amit nemzetközi költészetnek hívtunk, végképp a fesztiválok és workshopok rezervátumába kerül, valódi piac, könyvforgalom és recepció nélkül. Ennek pedig elég szomorú velejárója lehet, hogy a prózairodalom nemzetközi közege mellett, a líra a nemzeti irodalmak belügyévé unalmasodik vissza.

Ko Un, Adonisz, Anne Carson

Innen nézve különösen érdekes kérdés, hogy vannak-e olyan költők, akik díjazásuk esetén valóban olyan nemzetközi érdeklődésre tarthatnának számot, mint mondjuk Seamus Heaney vagy Wisława Szymborska a 90-es években. Ha, jobb híján, a fogadóirodák összesített listáját szemügyre vesszük, nem kifejezetten bíztató a helyzet. 2015-ben az első húsz, esélyesként számon tartott szerző között mindössze három költőt találhatunk: a koreai Ko Un-t, a szír Adoniszt, és a kanadai Anne Carsont – az első tízbe közülük is csak a koreai ex-szerzetesnek sikerült beverekednie magát.

Nyilván a Svéd Királyi Akadémia nem maga a kánon, és a különféle díjak kultúrateremtő erejét sem érdemes túldimenzionálni. Ám az biztos, hogy ha már ezen a szinten sem merül fel a költészet elismerése természetes igényként, s ha már nem csak piaci, de kulturális értelemben is háttérbe szorul a próza mögött, akkor nagy tétekkel nem lesz érdemes továbbra sem a költőket megtenni az őszi fogadási szezonban.