Az i.e. 3-2. században virágkorát élt római komédiának két fő műfaját különböztették meg már a klasszikus ókorban: a comoedia togata-t és a comoedia palliata-t. Míg az első cselekménye római környezetben játszódott, római szereplőkkel, s római történetet mesélt a római közönségnek – mindezen jellemzők összefoglalásául utalt az elnevezés a szereplők római öltözékére, a togá-ra, addig a második görög helyszínen játszódó történetet dolgozott fel, s a görög szereplők görög ruhát (pallium-ot, rövid köpenyt) viseltek, ám a komédia erkölcsi tanulsága, amely mindig komoly, s megszívlelendő volt, az hangsúlyozottan a római közönségnek szólt. Részint a hagyományozás kifürkészhetetlen útjainak, részint pedig valószínűleg e színművek valós értékeinek köszönhetően azzal a különös helyzettel kell szembenéznünk, hogy ugyan névről nem is egy comoedia togata-szerzőt ismerünk (Titiunius, Naevius, Atta), ám valamennyi, teljes terjedelemben fennmaradt római komédia a görögös jellegzetességeket felvonultató comoedia palliata műfajából őrződött meg, s e teljes művek két i.e. 3-2- századi szerző, Plautus és Terentius színházáról nyújtanak képet. Titus Maccius Plautusnak sem születési, sem halálozási dátumát nem ismerjük, de mára nagyjából elfogadott, hogy i.e. 250 körül született, s mintegy hetven évet élt. Viszonylag idős korában, negyvenen túl kezdett el drámákat írni, addig volt katona, majdnem-rabszolgasorsú molnársegéd, bukott kereskedő, de ami a legfontosabb volt életében: vándortársulatokhoz csapódva, vagy két évtizeden át színész is volt. Sohasem kapott nagy szerepeket az általában rögtönzéses, elsősorban a helyzetkomikumra épülő, rövid jelenetekben, amelyeket falusi vásárokban, piactereken adtak elő ezek az alkalmi társulatok, de mint egyik neve – a maccus, vagy maccius – erre utal, övé volt az egyik néma tipus-szerep: a cselekmény adott pontján bejött, megpofozták, megbotlott, belerúgtak, vagy elesett, aztán kioldalgott. S a közönség dőlt a nevetéstől. Úgy tűnik, komolyabb tehetsége nem volt a színjátszáshoz, soha szöveges szerepet nem kapott, de imádta a színpadot, s csak akkor hagyott fel a maccus-szerepek alakításával, amikor kiöregedett belőlük. Ekkor tért át a drámaírásra, s az ókori hagyomány szerint több mint 130 komédiát írt, ezek közül aztán a tudós Varro (i.e. 1. sz.) huszonegyet válogatott ki mint kétségtelenül Plautustól származót s e drámákat egy kötetben publikálta; mind a mai napig ez a huszonegy mű képezi számunkra a plautusi életművet – ez hatalmas szám, különösen ha arra gondolunk, hogy mondjuk Aiszkhülosztól és Szophoklésztól mindössze hét-hét tragédiát ismerünk.
A Hőzöngő katona öt felvonásos komédia, amely két, egymástól élesen elkülönülő történetet, egyúttal két, élesen eltérő műfajú drámát fűz egy drámává: az első két felvonás egy úgynevezett becsapás-dráma; arról szól, hogy el kell hitetni a Katona szolgájával, Cselényivel, hogy amit látott – látta a Katona kedvesét a szomszédos ház kertjében egy idegen ifjúval szeretkezni-csókolózni! -, arról higgye azt, hogy nem is látta. A látszat és a valóság szembeállítását Plautus a komédia műfaji szabályainak megfelelő hatáseszközök, poénok két felvonáson keresztül történő, fergeteges tempójú tüzijátékává avatja, s ez a két felvonás természetesen a becsapás-csel spritus rector-ának, Gyürkőc Ferinek és alkalmi szövetségeseinek (a jóságos szomszéd Öreg, Vendégbaráthy, és a Lány, Partícia) teljes győzelmével zárul. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy ennek a résznek az alapkonfliktusa, a látszat-valóság-problematika mélyen filozófiai jellegű, s először az i.e. 5. századi görög filozófusoknál, mindenekelőtt is a szofistáknál merült fel. A kérdéskör a görög színházban is folyamatosan jelen volt; hogy csak egyetlen, ám annál híresebb példára utaljunk, ez Szophoklész Oidipusz király-ának is egyik alapkérdése.
A harmadik-negyedik-ötödik felvonás úgynevezett szökésdráma, amelynek műfaji ősforrása a görög újkomédiákban (Menandrosz, ie. 4. sz.), sőt azon túl, egészen Euripidész késői tragédiáiban, a Helené-ben keresendő. Ezen drámák hősnőjét akarata ellenére, idegen országban fogságban tartja – ágyasakánt, de akár csak azért, mert őrizetére bízták az istenek – egy férfi (király, katona); a nő epekedve várja szabadítóját (férjét, akitől elrabolták, vagy kedvesét), aki meg is érkezik, s mindenféle akadályok legyőzése után, az újra egymásra talált pár a nő új urát becsapva, sikeresen meszökik. Ezt a dramaturgiai sémát követi a Hőzöngő katona, azzal a csak a komédiára jellemző, fontos újítással, hogy Plautusnál a szökésterv kidolgozására belép egy új szereplő, a minden bizonnyal a görög újkomédiából „megörökölt” okos szolga, Gyürkőc Feri. Ő az, aki a két, önálló cselekményrészt – az említett első-második felvonást és a harmadik-negyedik-.ötödik felvonást – egységes történetté alakítja, hiszen mind a becsapásdráma, mind a szökésdráma fordulatait ő találja ki, ő irányítja a szereplőket, s neki fogad szót mindenki, társadalmi helyzetétől függetlenül. Mindmáig vitatott kérdés, hogy Plautus mit vett át görög elődeitől, s mit talált ki ő maga komédiáihoz, hiszen köztudott, hogy a római szerzők előszeretettel alkalmazták a contaminationak nevezett alkotói módszert. Ez azt jelentette, hogy több, korábban született, görög drámából – elsősorban Menandrosz és más újkomédia-szerzők műveiből – egy-egy jelenetet, vagy akár felvonást, netán egy-egy alakot, vagy párbeszéd-részt a római szerző egyszerűen átemelt művébe, s így több műből rakta össze, fűzte egybe saját, új művét. Ez a módszer Plautus több komédiájában is felbukkan, s erre példa a Hőzöngő katona előhangja (argumentum-a) is, ahol a szerző büszkén hivatkozik egy Aladzón című görög újkomédiára, mint amelynek, íme, mindössze fordítását-átdolgozását mutatja be közönségének.