Pollágh Péter:

A legnagyobb gyerekméret

Utószó Petr Hruška kötetéhez

Nem költő, ki nem fél attól, amit leír: „olyan mélységek lehetnek a lakásban, / amelyekről sejtelmem sincs”. Egy cseh vitéztől idézek. Szépen csengeti. Bár nem könnyű élni. Sem csengőt szerelni, rejteni, őrizni. Félni és feladni annál inkább. Szarkák elé szórni kincset. „És láttam, / milyen vékonyka / az a gyógyintézetbe küldött levél, / pedig tartalmaz minden indokot, / amiért érdemes visszatérni / ide, / az indokok világába.”

A költők nem normakövetők, nem barátkoznak hatalmasságokkal, nem ugrálnak, nem gáncsolnak, nem adják a nevüket, a képmásukat, nem fecsegnek, nem kérik, hogy szerepelhessenek, nem illeszkednek semmilyen korrupt rendbe, legóba; és persze nem viszik semmire. Mégis a sárga irigység eszi ki a sok pokolra érett, hatalomtechnikus, törtető és gyűlölködő ál-költő lelkét. A költők a szavak szerelmesei, kuncognak egy-egy elgurult szón. Szórják a szóport, színes tintákkal álmodnak. Féléberen is átlátnak a hazug embereken. Akármilyen cicomás mocskon, degeneráción. Mákonyt esznek habbal. A gyerekek, a plüssök, a parfümök, a halottak és a szellemek barátai. A fantázia fruttijait osztogatják. Álmokból építenek várat. Félfehér, félkék víz alá. Önmagát álmodó tóba.

Van egy prágai plakátom: a hotel-terasz korlátjára feldobva két piros láb. Fényes lakkcipő a vége. Mindenen átfénylő lábbeli. Lámpaláb. Mellette asztalon kávé, a kézből kiáll egy újság. Az asztalka vaníliaszínű, rajta kerek a fekete. A balkonról ellátni a Károly-hídig. Alatta moccanatlan a Moldva. A várból is csorog a vanília, bele a képedbe. Él ez a kép. Lenéz a szépre, és nem bántja azt. Nem akar erővel, erőszakkal beleállni, hozzárakni. Látszani. Koffein-kép, vaníliával: mint Hruška könyve.

Szeretem a cseheket, mert mindent becéznek. Van a fejemben régóta egy ember, úgy hívják, Jacek Babka. Néhány versembe már benézett. Most én néztem be Petr Hruška fejébe, utazhattam a koponyája körül. 15 évvel öregebb, mint én, és még (b)írja. Egyidős a fordítójával, Vörös Istvánnal. Két ’64-es Mercedes. Két rendszerváltó pofa, akiknél a „mókuskerék közös, / és valódi, mint a szépség, / ami beleakad”.

Minden versben van valami jó: ennél többet nem lehet akarni. Ez nem az az átlagos közép-európai verseskötet, amiben csak okoskodó szólamok és kötelező leckék, kritikátlan tájfestés, dagadó divatok és közhelyes hangulatok tülekednek, tülkölnek. Hruška elkülönböződik ettől az Unalomtól. Elrúgja magát a parttól. Van tudása a szemét mechanizmusokról, rendszerekről, nyelvekről. („Hallani a pénzmozgás szakadatlan moraját.”) Ismeri a világok közötti átjárást. Törték már el a mécsesét.

A verstelen valóságban mindig csak az öngyilkosság jut eszembe, vagy majdnem az. „Hallgattad, ahogy ezek / az ökrök a diófákat irtják az utcában, / egyiket a másik után, / hogy a város újnak hasson. / Tegnap valaki az interneten egy következő / életet ajánlott neked.”

Petr Hruška költészete nem illan el. Tudja: vers az, aminek legalább két jelentése van. Vers az, ami akár soronként ágazik el. Duplasoros zakó, telefújt léggömb. A jó vers nem kiáltvány vagy indoktrináció, sokkal inkább olyan, mint egy rétegzett sütemény, vagy egy tízszínű gyerekjáték. Verset olvasni: sötétben járni. Kockázni, kockáztatni. Gurgulázni. Elgurulni. A vers esztelenség, idegenség. Sűrűség és rengeteg. A vers volt-nincs szekrény. Belépsz, benyitsz valahol, s teljesen másutt lépsz, zuhansz ki. Egy transzcendens valóba: trójai falóba. A vers hatalmas, ahogy Hruška írja egy cipőről: „a legnagyobb gyerekméret”.

„Az mind hazugság volt, / kisfiam, / hogy nem vesztegetem az időmet (…) Hazudtam neked, / hogy a plafon beázás-foltjai / használható térképek, / hogy olvastam a világgal kötött szerződést, / és hogy kiolvasható betűkkel írták, / hasonlatosan anyád keze írására.”

Miről szól ez a kötet? – szokták kérdezni. Arról, amit neked írtak. Amit épp és akkor megértesz, meg tudsz ragadni, ami elragad, s ami nem ragad el. Ami kiránt a jelentéktelen jelenből. Mert a vers nem jelen, az biztos. Múltas. Jövős. Folyamatos és befejezhetetlen. A vers szabad, megszabadult az időktől. És röhög rajtad. És nagyollós rákot küld a cenzorokra.

Nem akartunk világra jönni, szót kapni. De lehetünk azért a világon, hogy versek legyünk benne. Vagy elhelyezkedhessünk egy versben, s aludhassunk egy nagyot. Mint Nyelvország királyai, a varázslók és a medvék: téli álmot. De már nem késik soká az Ébredelem. Jönnek a fiatalok. Végre már a 21. század szülöttjei is. A jelen senkijei. Ők teszik majd fel az I-re a pontot. Felteszik, vagy fellövik. Mert „az indokok világába” ki akar visszatérni? Én biztosan nem. Inkább fejbe lövöm magam a Felvidéken, arisztokrata őseim földjén, egy csehszlovák pisztollyal.

Azért írhatunk még néhány verset, ha már Krisztus értünk jött le a Keresztről. Vadászhatunk tovább tehetségekre. Összekacsinthatunk az igaz(i)akkal. Megmenthetünk néhány szennyezett szóval teleetetett sebesültet. Megszervezhetjük a Finomak Szövetségét, az ellenállást. Kereshetjük és szaporíthatjuk a jeleket.

Ami nem transzcendens, az nincs is. Tolkien tudta ezt, Barthes is, meg sokan mások. Az csak a trendiség, a korszellem, a másolás, a látszani akarás. Egyszerű létvakolat. Létvakság. Semmit nem tudnak a Rengetegről. Az a költő, aki tud a Rengetegről. Aki akarja, s ha úgy kell lennie, elveszik benne. Mint Hruška.

Minek olvasni olyat, amiből nem tanul(hat)ok? Ha olvasok egy könyvet, mindig aláhúzok benne. Egyenes vonallal. Általában persze nincs is mit aláhúzni, vagy csak ijesztő, hullámos vonallal. Ha túl sok a hullám: rosszul leszel. De itt csupa egyenes van. Szinte minden második oldalon aláhúzás. Egyenes kötet. Hogy mely sorok vannak aláhúzva? Ezt semmi pénzért nem mondanám el. De meglesném a tiédet, ingyen, örömmel.

Tudjátok, hogy van a parfümöknél? Az illatpiramisra gondolok. Egy versevőknek való szentháromságra. Régebbi ez az embernél. Illékony, magát illegető fejillat ül a tetején, a közepet kitölti az uralkodó, felbuzgó szívillat, amiről elnevezik a parfümöt (ami alapján besorolják egy családba), s végül az alapillat, a legtartósabb, ami megmarad, a ruhán különösen hosszan. A bázis, ahová beáshatod magad, ahonnan akármit újjáépíthetsz. Ha tudsz emlékezni. Ha ellen tudsz állni a dementoroknak és a halálfalóknak. Ha már nincsen benned szitok.

Akarjuk az illatos estét, a cseh versmesét. Alkonyodik végre a racionalitás, és az indokok világába, a halálszagú kalmárokon (ál-költőkön) kívül senki nem akar már visszatérni.