Az elmúlt fél évszázad hazai könyvkiadásának egyik súlyos felelőssége, pontosabban felelőtlensége a 20. századi olasz költészet szinte tudatosnak tetsző elhanyagolása volt. A régi rendszer évtizedeiben monopolhelyzetben levő Európa Könyvkiadó mindössze egy Quasimodo-, egy (korai-) Montale-kötetet, valamint az Olaszországban meglehetősen ismeretlen Francesco Masala egy verseskönyvét bírta kiizzadni magából, miközben a századelő nagyjait, Ungarettit, Palazzeschit, Campanát, Govonit, Gozzanót, Sabát a magyar olvasó számára ismeretlennek tekintette. Ugyanígy járt el a Secondo Novecento költészetének nagyjaival, elsősorban a Gruppo ’63-vel, Edoardo Sanguinetivel, Nanni Balestrinivel, Antonio Portával, de a katolikus Mario Luzival, a gyötrelmes filozófiai mélységeket feltáró Giorgio Capronival, a zsenialis Andrea Zanzottóval, Pasolini pedig szóba sem jött. És még a magyar születésű költővel, Tomaso Kemennyel sem tett kivételt a roppant igényes kiadó. Pedig a több évtizedes könyörgés megvolt Keményért és Sanguinetiért is – utóbbit illetően Kiss Irén fordításkötete végül a 2000-es években a verseskönyveket egyébként nem kiadó Rációnál jelent meg, előbbi vonatkozásában pedig 2005-ig kellett várni a jégtörésre, amikor is az Irodalmi Jelen Könyvek végül kiadta az Erdély aranyporát. Luziról Szénási Ferenc és a Magyar Napló Kiadó (!) gondoskodott, szintén az ezredforduló után. Dicsértessék az Új Mandátum Kiadó és Parcz Ferencz neve: ők már a 90-es években kiadták Pasolini korai, friuli nyelven írott verseit.

Irányadó antológia 1963-ban jelent meg – jellemzően a Magvetőnél (Modern olasz költők, szerk. Rába György és Sallay Géza). Majd 2012-ben az Eötvös József Könyvkiadónál (Online barokk – Olasz költészet a 20. század második felében, szerk. Sallay Géza és Szkárosi Endre).

Hogy miért történt mindez így? Valószínűleg azért, amiért Szabó György kiváló futurizmus-kötete (A futurizmus – „izmusok” sorozat –, 1962) után 2010-ig kellett várni a Helikon futurizmus-számára. Egy 2008-as tudományos társulati ülésen, amelyen felvetettem egy, a futurizmus világszerte zajló centenáriumi ünnepségeihez csatlakozó konferencia megrendezésének gondolatát, azt mély hallgatás követte. Utána egy kiváló, akadémikus rangú irodalomtörténész némi zavarral közölte velem: neki vitái vannak a futurizmussal.

 

Hát – majdnem – itt tartunk. Képzeljük el, ez a fajta szellemi frissesség hogyan viszonyulhatott a Gruppo ’63 gondolati, nyelvi és magatartásbeli radikalizmusához és offenzívájához. Ennek levét a mérsékelt olasz költők is megitták: az intézményekben hatalmi pozícióban levő szerkesztők, főnökök „lehúnyták kék szemüket”. Az a gazdag, rendkívül tág költészeti spektrum, amelyet az olasz költészet kínált, mélyen sértette őket – féltek talán, hogy felbolydulna a magyar költészet színtere is, és akkor mi lenne velük?

Ha későn is, de lehet ezen változtatni, még a hiányokat is lehet lassan-lassan pótolni. Sok, következetes aprómunkával. Ennek részeként indított az Olasz Kultúrintézet egy kortárs olasz költészeti sorozatot, amelyben a különböző gondolkodásmódokat és nyelvhasználati mintákat képviselő költők személyes jelenlétükkel kelthetik fel a mélyebb érdeklődést az itáliai irodalmi kultúra jelene iránt. Ennek részeként járt hazánkban – még a 2012-es könyvfesztivál olasz fővendégeként – végre Nanni Balestrini, majd tavaly ősszel Claudio Pozzani és Valerio Magrelli. Idén júniusban Patrizia Cavalli várható. A sorozaton résztvevő költőket az internetes kulturális sajtó mutatja be, portréval, fordításokkal, interjúkkal egyetemben. Balestrinivel többek között a Litera, a Prae, sőt még az Origo is foglalkozott, Pozzanit és Magrellit szintén a Litera mutatta be, s a frissen beindult Versum online adott tág teret Pozzani műveinek. Claudio Pozzani a mai olasz költészet késő-középgenerációjának képviselője, akinek költészete egyívású világméretű kultúraszervező tevékenységével. Az itáliai irodalomban ennek kiemelkedő hagyományai vannak: gondoljunk mindjárt az olasz irodalmi nyelv egyik koncepciózus megteremtőjére, Dantéra, vagy az őt megidéző Pasolinira, aki életében megjelent utolsó kötetének dantei címet adott: Trasumanar e organizzar. Az első szó összetett filozófiai és szellemi tartalmat jelöl: az emberi léten túli létezés és (transzcendens) hatalom megértésére, átélésére jutni. Az organizzar is többet jelent a technikai értelemben vett szervezésnél: az emberi lét spirituális dimenzióinak kibontakoztatását szolgáló feltételek megteremtését, kábé. De az is szervezés, és hozzá a nyelvet, a kultúrát, a technét is szervezni kell.

E nagyszabású hagyomány egyik kiemelkedő képviselője a performatív szövegköltészetet mívelő Pozzani.

Valerio Magrelli a hatvanon túliak generációjába tartozik, a mai olasz költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Eszmélkedése az avantgárdhoz, elsősorban a dadához (is) kapcsolódik, de költői letisztulása a látszólag hagyományosabb nyelvi komponálás felé tereli. Ám a költői gondolat élessége, a felhasznált nyelvi eszközök paradigmatikus minimalizmusa mégiscsak progresszív költészetet szül. E sajátos költői profil szinte gyémántkemény kikristályosításában bizonyára segítette Magrellit a francia irodalommal való kapcsolata – annak egyetemi oktatója, fordítója, történész kutatója.

A Secondo Novecento költészeti gazdagságának egyik erős vonása a nőköltők erőteljes, minőségi jelenléte, tevékenységük meghatározó ereje. A nyolcvanhoz közeledő Giulia Niccolai, a már elhúnyt Alda Merini, Amelia Rosselli és Patrizia Vicinelli, az újabb nemzedékeket megjelenítő Vivien Lamarque, Patrizia Valduga és mások világos példáját adják ennek. Az idősebb generáció képviselői közül Giulia Niccolai már nem tudta vállalni az utazást – Patrizia Cavalli azonban pár hónap múlva érkezik.

A Versum online hasábjaira is.