Maria Luisa Spaziani

Szeles esték antik földemen,
ahol a sólyom lecsap a levegő tárnáiba,
az egyik és a másik harangtorony között.
Esték, a láthatatlan bodzafa áradatától,
kis falak üvegeitől meghatottan,
az utolsó napfénytől lángra gyúlva, ahol
valamilyen íz, nem tudom, milyen,
rekedt meg a téglákon és a havon.
Kedvem támad letépni mindnyájatokat, ó ti
időmtől ittas, lombja-fosztott hangok,
lassan elvenni a tél száraz koronájából,
és megint fölépíteni zenébe, szavakba
egy örökös fatörzsön.

Költészet

(Franyó Zoltán fordítása)