Szabó Mihály István műfordítókat kérdezett meg az idegennyelvű irodalmak tolmácsolhatóságáról, a műfordítás műhelytitkairól, a kortárs fordítói trendekről. A négyrészes interjúsorozat harmadik darabjában M. Nagy Miklóssal beszélgetett.

Szabó Mihály István: Van-e olyan fordító, akit példaképnek tart?

M. Nagy Miklós: Több is – a jelenlegiek közül Barna Imre és Gy. Horváth László. Soha nem tudtam olyan precíz lenni, mint ők. A régebbiek közül meg Szőllősy Klára és Makai Imre. Példaképemnek nem tekintem, de csodálom például Bartost és Tandorit. Egészen más a felfogásom a műfordításról, mint nekik, de a nyelvi leleményességüket és bátorságukat csodálom.

SzMI: Ha már Bartos szóba került: az Úton fordításához mennyire használta föl az ő régebbi fordítását, vett át megoldásokat?

MNM: Megnéztem a szövegét, és bizonyos dolgokra azt mondtam: hát, ezt tényleg így lehet a legjobban mondani magyarul. Ezekből ezt-azt átvettem. De összességében Bartos szövege nagyon messze van az eredetitől, a vicceit, az ízes megoldásait, a szlenges vagy népnyelvi fordulatait például nem lett volna érdemes átvenni: azok egyáltalán nem kerouaci stílusregiszterben szólnak, már ahogy azt én érzékeltem és átéltem. Különben meg a fordításban sokszor az is bonyolult, ami egyszerűnek tetszik, és Bartosnál voltak nagyon finom egyszerű megoldások egyszerűen tűnő mondatokra, kifejezésekre, amiket átvettem. Mégiscsak fantasztikus érzéke volt a magyar nyelvhez.

SzMI: Oroszból és angolból is sokat fordított. Van-e meghatározó technikai, módszerbeli különbség angol és orosz szöveg magyarra fordítása között?

MNM: Alapvető különbség, hogy az angol sokkal távolabb ál a magyar nyelv szemléletétől, mint az orosz. Az oroszt látva sokszor rögtön megképződnek bennem a mondatok, mivel a nyelv szerkezete, szemlélete, a kultúra nem különbözik annyira a magyartól. Az angol lassú folyamat az esetek többségében, mert sokkal többször ütközöm olyan mondatokba, hogy oké, értem, de el kell gondolkoznom: hogy is mondjuk ezt magyarul? Egész mások az idiomatikus kifejezéseik, a magyarban többnyire teljesen más a mondatszerkezet, távolabb áll a magyartól a nyelv szemlélete, ezért én úgy érzem, angolból nehezebb fordítani. De lehet, hogy csak azért gondolom így, mert oroszul mégiscsak sokkal jobban tudok.

SzMI: Fordításai többségével ellentétben a Robinson Crusoe kifejezetten régi szöveg. Az időbeli és nyelvi távolság miatt másfajta hozzáállást követelt-e meg, mint mondjuk egy Hornby-könyv?

MNM: A Robinson Crusoe szövege nem különbözik annyira a mai nyelvtől – némi stilizációval kellett elérnem, hogy érződjön a szövegben a kor nyelvi levegője, de ilyen stilizációt akkor is gyakran kell végezni, ha egy mai szerző történelmi regényéről van szó. Ezt rendszerint nem erős archaizálással kell megoldani, legalábbis én így gondolom, hanem finom stilizálással, hogy élvezhető legyen az olvasó számára a szöveg. Egyszóval alapvetően mai nyelven kell megszólalniuk a régi könyveknek is. Volt olyan kritika, amely szerint túlságosan kisimítottam a szöveget, túlságosan olvasmányossá tettem. Ez lehetséges, Defoe meglehetősen hanyagul írt, én kicsit kiegyengettem a szöveget, nem őriztem meg, nem rekonstruáltam a hanyagságát.

SzMI: Létezik-e tökéletes fordítás Ön szerint? Ami olyan minőséget képvisel, hogy nem haladható meg?

MNM: Tökéletes semmiből sincs, nyilván. Lehet egy szövegnek több tökéletesnek tetsző vagy egyformán érvényes fordítása. Ugyanakkor a legegyszerűbb dolgoknál is előfordul, hogy nincs egy adekvát megoldás. Például Viktor Jerofejevvel beszélgetett Bratka Laci, a fordítója, és Jerofejev azt mondta, a jó írónak gonosznak kell lennie. És akkor sorolták: „Bulgakov gonosz volt?” – kérdezi Laci. „Nem, nem volt gonosz – de nem is volt jó író”, feleli Jerofejev. És így tovább Szolzsenyicinnel és az egész orosz irodalommal. De le lehet-e fordítani egyáltalán a zloj szót magyarra? Mármint úgy, hogy egyetlen szóval mindent kifejezzünk a jelentéstartományából. Mert a zloj egyszerre jelenti a gonoszt és a haragost, tehát választani kell, minek fordítjuk. Az oroszban viszont mindkét értelem benne van, és ezt nem tudjuk átadni. „A jó író gonosz” és „A jó író haragos” – mindkettő jó fordítás. Ez értelmezés kérdése. Sokféle értelmezése lehetséges egy-egy szónak is, és természetesen minden komoly irodalmi műnek is, így tökéletes fordítás nincsen, több adekvát megoldás lehet.

SzMI: Ez a fordítás lehetetlenségéhez vezet…

MNM: Az igazi irodalom, nem is csak a költészet, ahogy Robert Frost mondta, hanem a próza is, nagyjából fordíthatatlan. A fordításban mindig elvész a mű egy része, tíz-tizenöt százaléka, attól függően, hogy a mű mennyire a nyelvre koncentrál, mennyire a nyelvből születik. Durva felosztással vannak nyelvi alapon és szüzséalapon létrejött művek. Az előbbieknél óhatatlanul elvész az írói szándék egy jelentős része. Ezt a fordító persze megpróbálhatja kompenzálni (általában kompenzációsan kell fordítani), de egy zseniális mű egy része mindenképpen elvész. A lektűr jellegű, szüzsére koncentráló irodalmi művek esetében viszont lehet jobb is a fordítás az eredetinél. Az irodalmi művek többségére ez vonatkozik: lehet jobb a fordítás – a remekműveknél meg pont fordítva: soha nem lehet jobb.

SzMI: Hogyan áll hozzá a szleng fordításához? Mennyire maradhat a szleng „idegen ízű”, mennyire kell domesztikálni, illetve a jelenkori nyelvhez igazítani?

MNM: Az alapelv az, hogy olyan szlengben íródjon a magyar szöveg, ami tíz-húsz év múlva is érthető lesz. Nagyon efemer szavakat nem érdemes használni, persze ezt sosem tudhatja biztosan az ember. A fiatalok aktuális nyelvét kell használni, de csínján kell bánni vele.

SzMI: Került-e olyan kihívás elé fordítás közben, amely megoldhatatlannak tűnt? Esetleg amikor erős kompromisszumot kellett kötni?

MNM: Szolzsenyicint sokat fordítottam például, de nagyon nehéz volt, mert távol áll tőlem a stílusa. Ilyenkor hiába értem, úgy érzem, hogy a végeredmény csikorgós lesz. Másik példa: Dovlatovot fordítottam, és neki az a mániája, hogy egy mondaton belül nem kezdődhet két szó ugyanazzal a betűvel. Ezt lehetetlen így lefordítani. Dovlatov szlengje pedig olyan érthetetlen, hogy gyakran még az oroszok sem értik. Nehéz kibogozni, ilyenkor kompromisszumot köt az ember, és valamit írok, ami jól hangzik magyarul.

SzMI: Mit tart inkább szem előtt a fordítás közben: a szerző (feltételezett) szándékát, a szöveghez való hűséget, vagy inkább a leendő célnyelvi olvasó szempontjait?

MNM: Azt próbálja az ember általában a lehető legpontosabban visszaadni, amit az író mondani akart. Ez nyilván nem szószerintiséget jelent – más nyelvben más szavakkal, szerkezetekkel tudod visszaadni ugyanazt a jelentést. A lényeg a szerzői intenció legfontosabb rekonstrukciója, ugyanakkor figyelembe veszem a célnyelvi közönséget. Például megkönnyítem a befogadást azzal, hogy az orosz szövegben a Szása nevű szereplő lehet Alekszandr, Szás, Szány, Szásenyka, Alekszandr Ivanovics, Alekszandr Ivanics, Ivanics stb., és az orosz írók előszeretettel használják ezeket az összes változatot. A magyar olvasó nem tud eligazodni a szövegben, ha egy szereplőnek ennyi neve van, így a magyar szövegben marad, mondjuk kettő a változatok közül: Szása és Szásenyka. A reáliákat is sokszor le lehet egyszerűsíteni a befogadó kedvéért. Ezt leszámítva semmiképpen nem az olvasót tartom szem előtt, hanem a szerzőt – ha ő hosszú mondatokban fogalmazott, akkor nekem is úgy kell, ha bonyolult és nyakatekert, a fordításnak is annak kell lennie.

SzMI: Apropó reáliák: lehet ezeket magyarázva fordítani, vagy inkább az egyszerűsítés elvét alkalmazza?

MNM: Mindkettőt. Ha lényegtelennek érzem a szüzsé vagy a regény mondandója szempontjából a reáliát, egyszerűsítek, ha nem lényegtelen, akkor magyarázva fordítok. Lábjegyzeteket egyre kevésbé alkalmazok – inkább beteszem a szövegbe a rövid magyarázatot, ha szükséges.

SzMI: Látszik-e a fordításain, hogy Ön készítette, rajta hagyja-e a kéznyomát, vagy törekszik „láthatatlan” maradni?

MNM: Ezt nem tudom megítélni. Nincs olyan törekvésem, hogy legyen saját fordítói stílusom. Minden írónak más a stílusa, én azt szeretném, ha a fordításaim is különbözőek lennének, de ettől függetlenül nyilván mindenkinek van egy stílusa, amit fordításban sem tud levetkezni. Talán ott lehet rám ismerni, ahol meg kellett csinálni valami nagyon erős stílust, pl. Szása Szokolovnál, Dovlatovnál vagy Tolsztajánál, de ettől függetlenül megpróbálom a lehető leghűségesebben követni az eredetit, anélkül hogy a saját hóbortjaimat beletenném a szövegbe.

SzMI: Vannak-e olyan állandó szempontok, amelyeket fordítás, illetve egy fordítás szerkesztése közben érvényesíteni szokott?

MNM: Vannak, meg lehetne fogalmazni egy fordítói tíz- (vagy akár száz-) parancsolatot. Ilyen például, hogy mindig gyanakodj: ha furának tűnik a szöveg, gyanakodj arra, hogy vendégszövegről van szó, és menj utána. Amikor például egy kifejezés nem simul annyira bele a szövegbe. Ha tényleg vendégszöveg, meg kell nézni, van-e magyar fordítása, és lehetőleg azt kell használni. Másik alapelv, hogy figyelj a szöveg finom belső motívumrendszerére, nyelvi ritmusára. Ezt legalábbis észre kell venni, ha sokszor nem is lehet vele mit kezdeni. Egy példa: Nabokov egyik novellájában a belső motívumrendszer fontos eleme a second szó, ami jelenti a párbajsegédet és a pillanatot is. A főhős ugyanezt a szót használja a mű elején és végén is, noha más értelemben, és ez keretes szerkezetet ad a műnek. Magyarul nem tudunk mit kezdeni vele, de az ember legalább vegye észre ezeket a belső motívumokat, és ha lehet, adja vissza. A harmadik alapelv, hogy sose írj le olyan mondatot, amit te magad nem értesz – az ilyet meg kell beszélni a szerkesztővel, együtt gondolkozni róla, megkérdezni az írót, egyszóval valahogy ki kell deríteni, hogy mit is jelent a mondat. Alapelv az is, hogy ha tudod, hogy valamit elvesztettél, azt próbáld meg kompenzálni. Például Nabokov sokszor alliterál – ha az egyik helyen nem lehet megoldani, máshol alliterálhatsz, hogy meglegyen a szöveg finom esztétizmusa. Aztán az egyik legegyszerűbb alapelv, amit a jó fordító ösztönösen alkalmaz, hogy a magyar nyelv szórendje különbözik a többi nyelvétől (a mondat elejére tesszük a legfontosabb közlendőt), ezért általában előre kell tenni az állítmányt. Fontos az is, hogy az ember az igeidők finom szerkezetét különféle eszközökkel rekonstruálja, például módosítószavakkal. A szerkesztés alatt ugyanezeket az alapelveket kell érvényesíteni, hiszen a szerkesztés is fordítás bizonyos értelemben.

SzMI: Műfajok, esetleg művek vagy szerzők/fordítók szerint különbözőek-e a fordítás szerkesztésére vonatkozó szabályok? Melyik műfajnál milyen speciális szabály érvényesítendő?

MNM: Nagy művet az ember máshogy fordít, mint átlagregényt. Utóbbit lehet úgy, hogy jobb legyen magyarul. A nagy irodalmi művek esetében abszolút alázattal próbálom megérteni egy zseniális elme működését, és ha úgy tűnik, hogy hülyeséget írt, akkor megpróbálom megfejteni, miért ezt írta, mert biztos van jelentése. Ezért nehezebb és időigényesebb is zseniális műveket fordítani.

SzMI: A magyarországi fordítástörténet során változott annak megítélése, mi a „jó” fordítás, mennyire kell szorosan követni a forrásnyelvi szöveget, mik a hűség mércéi. Ön érzékelt-e ilyen változásokat, illetve hol áll most ilyen szempontból a közfelfogás? Egyáltalán beszélhetünk-e viszonylag egységes álláspontról a szerkesztők (/fordítók) körében?

MNM: A 20. század első felében egészen mást jelentett a fordítás, a 19. században pedig abszolút. Az ötvenes évektől ez megváltozott, kialakultak a szakma szigorú szabályai, és mindenki a lehető legpontosabban próbált fordítani. Volt, amikor egy kontrollszerkesztő szóról szóra összehasonlította a fordítást az eredetivel, ma már erre többnyire se idő, se pénz nincsen. Ettől függetlenül az alapelv nagyon régóta változatlan: a lehető leghűségesebben fordítsunk. Ez nem módosult, talán csak még rigorózusabbá vált az internet megjelenésével, hiszen még könnyebbé vált ellenőrizni mindent. Ezért még fontosabb, hogy azt kell írni, ami ott van az eredetiben, különben támadásoknak tesszük ki magunkat.