Az idén Wessely-díjjal kitüntetett műfordítót kérdeztük pályafutásáról, a költészet olvasottságáról, valamint a lírafordítás jelenéről és közelmúltjáról.

Angol, német, svéd, norvég, francia, olasz, spanyol, portugál és latin nyelvből fordított pályafutása során, ráadásul prózát, lírát és drámát is. Ebből a sokszínű, hatalmas anyagból volt, ami a többinél közelebb állt Önhöz? Miket tart számon legfontosabb fordítói élményeiként?

Éppen a minden irányú nagy kiterjedés miatt nehéz bármit is kiemelnem. A műfajokat tekintve a versfordítás mindig a legvonzóbb feladat és élményforrás volt számomra, és igen érzékenyen érint, hogy az erre való igény egy negyed százada drasztikusan elapadt. Azóta idegen nyelvből túlnyomórészt csak prózai fordításokra kapok megbízást. Ritka szerencse, ha olyan regények jutnak nekem, amelyekben tekintélyes mennyiségű verses szöveg is szerepel, mégpedig igényes és a prózai résszel rafináltan egybefüggő költőiséggel. Ilyen volt az utóbbi években Nabokovtól a Gyér világ, ahol a bonyolult cselekmény egy fiktív amerikai költő ezersoros poémája köré épül ki. Ilyen volt továbbá Arthur Phillipstől az Arthur király, amelyben egy szinte tökéletesen sikerült hamisítványt, a címben szereplő Shakespeare-drámát kellett úgy visszaadnom, hogy mind a szövege, mind a hozzá illesztett szövegkritikai megjegyzések a magyar olvasóval is érzékeltessék a zseniális hamisító teljesítményét. Mondanom se kell talán, hogy mind a két munkát roppantul élveztem, és ez a bírálatok szerint jó hatással volt az eredményre.

Több költészeti antológiát is szerkesztett, melyik maradt meg a legmaradandóbb emlékként Önnek, illetve melyik jelentette a legnagyobb kihívást?

Egy szerényebb terjedelmű kötetet említenék, amely az Európa „Modern könyvtár” sorozatának készült A szűz és az egyszarvú címmel, ebben az ötvenes években fellépett angol költői csoportosulást, a „mozgalmat” (The Movement) mutattam be tíz költő versei révén és egy minitanulmánnyal. Nem volt benne semmi szenzációs, nem is hívott ki (brr, de utálom ezt a szót!). Jó volt, én elégedett voltam vele. Az antológiák egyébként nem az én műfajom volt, leginkább fordítói munkatársként kapcsolódtam hozzájuk.

 

A rendszerváltás után felnövő generációk, ha felmerül ez a kérdés egyáltalán, egyfajta aranykorként tekintenek vissza a 70-es 80-as évek Magyarországának fordításkultúrájára és kiadói gyakorlatára, de valóban annyival jobb volt ebből a szempontból a helyzet akkoriban, vagy csak az eltelt idő teszi, hogy annak látjuk?

Itt szívesen vállalom a laudator temporis acti szerepét. Aranykor volt az valóban, pontosabban aranyként ragyogott egy olyan periódusban, amely sok más tekintetben sötétnek volt nevezhető. A kultúrpolitikának akkoriban alapelve volt, hogy a kultúra termékeit mindenki számára elérhetően, olcsón kell produkálni. Olcsó volt a színházjegy, a mozijegy és, legfőképp, a könyv. És ezt rokonszenves szándéknak tekintettem mindig is, és vitathatatlan, hogy az a néhány évtized olvasó néppé tette a magyart, a könyv olcsósága folytán pedig könyvvásárlóvá is.
A szocialista idők könyvkiadói gyakorlatának egyik legfontosabb eleme volt az igen erős szakosodás. A magyar szépirodalmat a Szépirodalmi és a Magvető adta ki, az idegen irodalmat legfőképp az Európa (és szerény mértékben a Magvető), az ifjúsági és gyermekirodalom a Mórára tartozott, a tudományos népszerűsítés, a „non-fiction” a Gondolat kiadóra, és így tovább.
A mi témánk szempontjából a meghatározó az Európa Kiadó volt, ahol a szakma kiválóságai álltak egy-egy nyelvi csoport élén, és a szerkesztők is igen jók voltak. Sok jó és fontos művet adtak ki már a hatvanas évek elején is, de ahogy a Kádár-korszakban a politikai, ideológiai megkötöttségek liberalizálódtak, a tabuk megritkultak, már mindent ki lehetett adni a világirodalomból is, amit a főszerkesztők fontosnak tartottak, és ami a közönséget érdekelte. És a közönséget meglepően sok minden érdekelte, elfogadták és megvették tekintélyes példányszámban. A változatos nagy költői antológiákat is, a fontosabb költőktől bő válogatást, akár „összes versei” köteteket is. Hosszú és tartós sikerű verses sorozatok voltak: a „magyar Pléiade” (főleg antológiák), a „Taurus”, az „Új Pegazus”, a Lyra Mundi, a Móra kiadónál a „Gyöngyszemek”, hogy csak a fontosabbakat említsem. Ami pedig a fordítás kultúráját illeti, az ilyen tömeges verskiadás természetesen csak jót tett neki. A költők szinte mindegyike nagy részt vállalt a versfordításokban, s velem együtt mások is voltak, akik költői sarzsi nélkül is ebben a műfajban művelték ki adottságukat, s hadd tegyem hozzá, hogy tisztes mellékkeresetet is jelentettek a gyakori, szinte rendszeres megbízások.

Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a 90-es évek elejéig még viszonylag rendszeresen jelentek meg nagy lírai fordítás-antológiák, egy mai kiadó pedig már bele se merne vágni egy hasonló könyv kiadásába. Ez szimplán az állami támogatás (és akarat) eltűnésén múlt, vagy ennyire érdeklődését veszítette a külföldi líra iránt az olvasóközönség?

A kilencvenes évek elején a kiadókat privatizálták, minden támogatás megszűnt, és természetesen az „akarat” is. A kiadóknak (a korábbi 35 helyett hét-nyolcszáznak) abból kellett megélniük, amit el tudtak adni. Méghozzá a régi támogatott árnak az öt-hatszorosáért, miközben a közönségük összezsugorodott, főleg általános anyagi helyzetének a romlása miatt. Nem csak a külföldi líra iránt csökkent tehát az érdeklődésük, de az iránt szinte teljesen meg is szűnt.

Egyébként korábban volt ezeknek az antológiáknak és versesköteteknek valódi felvevőpiaca, vagy inkább presztízskiadványok voltak?

Jogos kérdés!  Azt lehet mondani, hogy a nyolcvanas éveknek talán a végéig többé-kevésbé létezett a felvevőpiac, vagyis az a talán egy-két százezer olvasó, akinek fontos volt a költészet, persze elsősorban a magyar, de másodsorban a világlíra is, és az akkori erősen nyomott árakon szívesen költött ilyen könyvekre pénzt, hogy olvassa, a polcára állítsa vagy ajándékba adja őket valakinek a hasonló igényűek közül. A presztízs szó úgy illik ide, hogy az Európa kiadó vezető szerkesztői viszont nagy ambícióval igyekeztek minden fontos alkotót és művet megjelentetni, akik és amelyek a nyelvterületükön az élvonalba számítottak. És ebben a rokonszenves buzgalmukban úgyszólván semmi sem korlátozta komolyan őket, a legkevésbé az anyagi megfontolások; az állami szubvenció mindent fedezett. Én már akkoriban érzékeltem némi maximalizmust ebben a tendenciában, és azt is emlegettem, hogy a megvett könyv nem feltétlenül jelent elolvasott könyvet.

És valóban ennyire fontos volt akkoriban a költészet?

Igen, fontos és népszerű, ma már nehéz elképzelni, hogy mennyire. Axiómának számított, hogy a költészet a magyar irodalom reprezentatív műfaja. Évtizedekig abban reménykedtünk, hogy Illyés vagy Weöres vagy Vas István talán megkapja a régóta hőn áhított magyar irodalmi Nobel díjat. De már mind rég a sírban porladtak, amikor végre Kertész Imre kapta meg, aki prózaíró, vele együtt is csak más regényírók számítottak még esélyesnek: Esterházy Péter, Nádas Péter és talán Spiró György még. A forradalom utáni évtizedekben Illyés, Weöres, Juhász Ferenc, Nagy László, Orbán Ottó, később Nemes Nagy, Tandori egy-egy új kötetének megjelenése még irodalmi szenzációnak számított, az utolsó, akinek sikerült igazán felverni a port, alighanem Petri György volt. Ma is vannak jó költőink, de nem tekinthetők nemzeti intézménynek, a magyarság vagy holmi „magyar lélek” reprezentánsának, nem adják ki köteteiket kiemelkedő példányszánban. Közel jutottunk ahhoz a szinthez, ahol a művelt nyugat-európai országok többsége már elég régóta van. Nem egy angol vagy amerikai író panaszolta már, hogy olvasóközönsége nagyját a költőtársak és a kritikusok teszik ki.

 Tótfalusi interjú3

Nem csak fordított, hanem írt Byron- és Shelley-monográfiát is. Az ilyen típusú kötetek is teljesen eltűnni látszanak a mai könyvpiacról, amikor megjelentek, volt irántuk érdeklődés? Volt olyan rétege az úgynevezett nem-szakmai olvasóközönségnek itthon, akit ilyen szinten érdekelt az angol romantikus líra?

Volt az Európa kiadónak egy „Írók világa” című kiadványsorozata, amelynek minden kötete a világirodalom valamely nevezetességének életrajzát és életművét mutatta be esszé-szerűen, írásos és képes dokumentációkkal kísérve. Merő véletlen, hogy az én köteteim a sok más között egy kategóriába estek. Ezeket a kötetek az irodalomkedvelő nagyközönség kedvelte és sokan vásárolták. Hogy ma miért nincsenek ilyen kiadványok? Bizonyára kevesebbeket érdekelnének, másképp talán az Európa kísérletet tett volna a felújításukra.

Van még olyan költői életmű vagy akár különálló vers, amit mindenképpen le akart volna fordítani, de eddig még nem jutott ideje rá?

Sejtem, hogy ami a fordítások dolgában igazán izgatott, azt már letettem, vagy helyettem más lefordította. Időmet, fantáziámat és energiáimat ugyanis nem csak a fordítás, hanem saját önálló könyveim is igénylik, a megjelentek száma már a harmincat meghaladta. Ezek nem a szépirodalomhoz, hanem a tudományos ismeretterjesztéshez tartoznak, illetve egyéni és egyedi szótárak vagy kislexikonok.

És akkor a szokásos kérdés: mi az, amin mostanában dolgozik?

Az utóbbi hetekben adtam le a kiadónak egy nyelvi tárgyú kézikönyvemet. Úgy gondoltam, hogy néhány hetet pihenek rá, de közben ajánlatot kaptam egy tematikai kis antológiára, amelyet saját fordításaimból állíthatok össze. Kiderült napok alatt, hogy a pihenés amúgy sem az én életformám, legalább is nem egy évvel a nyolcvanadik előtt, és most már megint boldogan dolgozom tovább.

Az interjút Krusovszky Dénes készítette