Brassóban születtél, és az egyetemet is ott végezted, azután költöztél Bukarestbe. A nyelvváltás összefüggésben volt a helyváltoztatással?

Húszéves koromban kezdtem el írni, és mivelhogy Brassóban nincsenek, vagy legalábbis nem tudok róla, magyar nyelvű irodalmi körök, beküldtem „alkotásaimat” egy magyar nyelvű hetilap szerkesztőségébe, de nem kaptam választ. Elhatároztam, hogy odamegyek személyesen a hetilap székhelyére. A főszerkesztő szakított egy kis időt rám és értésemre adta, hogy verseim túlságosan dekadensek, és ezért nem publikálhatja őket, de azért bátorítani próbált, azt mondta, hogy még írjak és majd még szóba állunk. Két év múlva felfedeztem egy román nyelvű creative writing műhelyt, és attól kezdve románul kezdtem írni.

Mi volt, ami a román nyelv felé vitt, a nyelv maga, az irodalmi közeg körülötte, vagy mindez együtt?

Mondhatom kezdettől fogva jól éreztem magam a román nyelvben, rengeteg olyan költőt meg írót fedeztem fel, akikről addig alig, vagy egyáltalán nem hallottam, és akik a huszadik század utolsó, mondhatni három évtizedét irodalmi szempontból erősen befolyásolták. Úgy éreztem, ha valamelyest fejlődni akarok, akkor ezen írók szövegeiben rejlő technikákat, szemszögeket és állásfoglalásokat fel kellene dolgozzam, magamévá kellene tegyem valamiféleképpen. Az egyik dolog, amelyet sajnálattal kellett hátrahagynom, az az, hogy a magyar nyelv elképesztő könnyedséggel képes összetett szavakat alkotni. A román nyelv sokkal szegényebb ebből a szempontból. Viszont a román nyelvnek vannak előnyei is. Sokkal nyíltabb, sokkal könnyebben fogad be idegen szavakat. Ebből a szempontból, úgy érzem, a román nyelvkincsből egy elég frissen ható irodalmat lehet kovácsolni. Itt viszont azt is számításba kell venni, hogy fennáll az a veszély, hogy az, ami mostan íródik, tíz év múlva elavultnak hangzik majd.

A két nyelv által létrehozott két költői kontextus között mik a legfőbb különbségek, illetve miben hasonlítanak egymásra?

Erre nagyon nehéz kielégítő módon válaszolni. Nagyvonalakban, a magyar irodalomra sokkal nagyobb hatással volt a német nyelvű irodalom és hagyomány, miközben a román irodalom jobban vonzódott a francia kultúra felé, de ugyanakkor nagyon sokat átvett a török kultúrából is. És ez az alap. Habár manapság egy író meríthet bárhonnan, fellép az internetre és kész, ott van a rengeteg online folyóirat, azért ez a német befolyás kölcsönöz, szerintem, a magyar irodalomnak egyfajta szigorúságot, egyfajta pontosságot és egy bizonyos vonzódást a kötött forma iránt. A román irodalom kissé kötetlenebb, néha a költők nagyon messzire elbarangolnak a kiinduló ponttól, és közben rengeteget díszítenek vagy álmodoznak. Itt főleg Cărtărescura, meg az onirizmusra, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején kifejlődő irodalmi irányzatra gondolok.

Amúgy az erdélyi magyar irodalommal van vagy volt valamilyen kapcsolatod?

2005-ben, ha jól emlékszem, Orbán János Dénes ellátogatott Brassóba, elbeszélgetett a magyar diákokkal, felolvasott, a végén pedig elajándékozott kb. ötven darabot az Anna egy pesti bárban című könyvéből, az oldalak széle meg volt feketedve, János azt mondta, hogy leégett a raktár ahol a könyveket tartották, elég érdekesen festett az egész. Utánanéztem az interneten, ki ez az OJD, így ismertem meg az Előretolt Helyőrséget (és természetesen Parti Nagy Lajost, tehát azt lehet mondani, hogy kettős, vagy többszörös felfedezésről van itt szó) Sántha Attilát és a Magyarországon nagy sikert arató Kemál és Amálját, Fekete Vincét, Lövétei Lázár Lacit és a többieket. A játszi, ugyanakkor bicskázó székely irodalom lekötött egy ideig, nem tudnám megmondani mekkora hatást gyakorolt rám, lehet hogy segített abban, hogy ne vegyem túl komolyan magam, meg azt amit írok. Egy másik erdélyi-magyar költő, akit nagyon kedvelek az Szilágyi Domokos, nagyon bírtam és bírom kilométeres verseit, elképesztőnek tűnt mekkora szabadsággal ír például a tollsöprű-szárnyú angyalkákról.

Pályakezdő költőként kifejezetten sikeres voltál/vagy. Első köteted, a 2011-es Când va veni ceea ce este desăvârşit (’Amikor pedig eljön a tökéletes’) több fontos díjat is nyert, mit szóltál ehhez a fogadtatáshoz?

El voltam ragadtatva és ugyanakkor meg voltam ijedve. Egyfajta eksztázis volt számomra. Az ember ilyenkor visszatartja a lélegzetét és gondolkozni sem tud. Ez részben jó, mert minden, amit addig csinált hátramarad, részben viszont le van bénulva, nem tudja, hogyan reagáljon. Az elején a siker pénzt is jelentett és majdnem egy fél évig abban a hiszemben ringattam magam, hogy az irodalomból meg fogok tudni élni. Természetesen, ez lehetetlen. Hamarosan ráébredtem, hogy nem kellene hagynom, hogy az ilyenfajta külső események kizökkentsenek nyugalmamból. Ha pedig nem vagyok nyugodt, nem tudom folytatni a munkámat, mely végeredményben egy belső folyamat, egy díj nem tudja bearanyozni a belső kamrákat.

Első köteted versei főként a család, a családi lét, a gyerek-szülő viszony kérdéseit járják körül. Közben azt is írod egy helyen, hogy „a google az apám” (Szántai János fordítása), szerinted ez a rideg viszonyrendszer, amit leírsz, a rendszerváltás után felnövő generáció sajátos látásmódja, vagy ennél személyesebb a te lírád?

Az első versciklus a három közül valóban a családi téma körül forog. Talán lehet valamelyest általánosítani, mert elég sok család, a decemberi forradalom után hirtelen meglelt szabadságban felbomlott, sok ember úgy érezte, hogy elpazarolta a fiatalságát és azt, hogy az élet túl kevés lehetőségeket nyújtott a régi rendszer alatt. Volt, aki a szabadságot szexuális szabadságként értelmezte. Volt aki a politikába, vagy általában a közösség életében szeretett volna határozottabban részt venni és változtatni valamit. Mások meg akartak minden áron gazdagodni. Ezért van az, hogy a közélet sokkal fontosabbá vált, mint a családi élet. Ez a periódus szerintem nagy hatással volt azoknak az életére, akik mindjárt a forradalom előtt, illetve után születtek. Akik a kilencvenes években nőttek fel. Viszont ezután a periódus után egy másik jelenség ütötte fel a fejét, a külföldön munkát kereső románok, a spanyol eprészők jelensége. Ez a jelenség a kétezres években felnőtt gyerekeket érintette, illetve azokat, akik ebben a periódusban már tinik voltak, tehát elég nagyok ahhoz, hogy a szüleik által küldött pénzből egyedül ellássák magukat. Erről a jelenségről a román irodalomban még nem írtak eleget, viszont van már egy elég jó könyv a témában, Liliana Corobca Kinderland című regénye.

Mikor ezen a verscikluson dolgoztam, valóban a saját családi helyzetemből indultam ki, bizonyos kérdéseimre próbáltam válaszolni. Ebben a „google az apám” verssel arról akartam beszélni, milyen apa nélkül felnőni. Milyen az, ha bizonyos alapismereteket nem az apádtól, hanem egy géptől kapsz vagy kérsz.

Egyáltalán, ha erről lehet így beszélni, milyen a kortárs román líra viszonya az alanyisághoz és a személytelenséghez?

A személyiség nagy divat volt a nyolcvanas évek költészetében, a mindennapi életből próbáltak ihletődni a költők. Aztán a kétezres években egy új irányzat jelent meg, mizerabilismul, mely a nyomorúság, a szánalmasság költészete. A költői én kényelmetlen, hátrányos helyzetekben mutatkozik meg, és nem szégyelli ezt az olvasó előtt. Sőt, ebben keresi a költői effektust.

Az utóbbi időben a dolgok viszont kifinomodtak. A fiatal költők egyre jobban próbálnak eltávolodni a személyes lírától. Egyre több projektként elgondolt könyv jelenik meg, a folyamat hasonlít kissé egy regény írásának a folyamatához. A költőt eleve érdekli egy bizonyos téma és akkor ezt a témát próbálja megvilágítani sajátos módon, és hogy ezt megtehesse, kutatómunkát kell végezzen, utána kell járjon.

Második köteted, a 2013-ban megjelent American Experience, mint címe is mutatja, egy Amerikában eltöltött időszak lírai feldolgozása. Mit csináltál, hol, és ez hogyan ment át költészetbe?

Egy work and travel program által jutottam Amerikába. Három és fél holnapot dolgoztam Maine-ben egy partmenti városkában. Nagyjából mosogattam, az elején csak egy vendéglőben, pár hétre rá már két helyen, majd az utolsó hetekben három vendéglőben. A work and travel program utolsó két hetét New Yorkban töltöttem. Már körülbelül két hónapja dolgoztam, eléggé le voltam strapálva, egyedül éreztem magam és nagyon hiányoztak a barátaim, ezért arra gondoltam, hogy valami olyasmit kellene írjak ami idehozza őket Amerikába, persze képletes értelemben. Nem sokat gondolkoztam akkor azon, hogy mi kerekedhet belőle, éjjelenként, munka után, tökfáradtan nekiálltam és írtam. Azt hiszem egyszerűen kiírtam magamból azt, amivel nem tudtam megbékélni, amit nem sikerült helyben feldolgozni és megérteni. Néha úgy érzem, hogy az írás folyamata nem más mint a zavaros, illetve nyomasztó élmények tisztázása. Azután két évig nem dolgoztam egyáltalán ezen a köteten. A harmadik rész alig két évvel az Amerikai tartózkodásom után került papírra.

Ha jól tudom, ezzel a köteteddel is elnyertél több díjat, de volt olyan, amit vissza is utasítottál, miért?

Mert nem értettem egyet az akkori román Kultúrminisztérium politikájával. És főleg a román miniszterelnök által folytatott politikával. Abban a periódusban a régi román kulturális intézetet leépítették, utána pedig egy olyan embert helyeztek vezetési szerepbe, aki nem csinált majdnem semmit. Az egész addigi mechanizmus egyszerűen megrekedt.

Ha a kortárs román líráról beszélünk, te mennyire érzed otthon magad benne? És kik lennének azok a szerzők, akiket feltétlenül érdemes lenne olvasnunk, fordítanunk?

Én mint a kishal a vízben. De sajnos a román irodalomban sok az irigység, az emberek nem férnek meg egymás mellett, mintha legalábbis ki tudja milyen óriástortára szabadították volna őket. Viszont rengeteg olyan szerző van akit érdemes lenne olvasni, adja az ég, hogy valamikor eljussanak a magyar olvasóhoz is. Felsorolok egy párat, csak a fiatalak közül, hogy ne legyen túl hosszú a lista: Adrian Schiop, Dan Sociu, Elena Vlădăreanu, Ionuţ Chiva, Dmitri Miticov, Alex Văsieş, Lavinia Branişte, Bogdan Coşa, Vasile Leac, Andrei Doboş, Ştefan Manasia, Matei Hutopilă, Vlad Drăgoi, Florentin Popa, rengetegen vannak.

Ha már fordítás, magyarról románra fordítottad Kosztolányitól a Pacsirtát és Szabó Magdától Az ajtót, de költőket és kortársakat is. Kiket?

Petrit, aki nekem nagyon tetszik, József Attilát, Pilinszkyt, Jász Attilát, Orcsik Rolandot, Kemény Istvánt (egy teljes kötetet), Zalán Tibort, Kukorellyt, Vörös Istvánt, Borbély Szilárdot (szuper költő, az egész világ kellene tudjon róla), Ladik Katalint… Most hirtelen ezek jutnak eszembe, de biztos kihagytam valakit.

A magyar költészet románra fordításában mi a legnagyobb nehézség?

Ha Keményt vesszük, akkor a rímeket említeném. Elég nehéz volt jó rímeket találni a Kemény esetében. Aztán például Parti Nagy Lajost lehetetlen lefordítani románra, és gondolom bármilyen nyelvre. Kukorellynél ezek a sorvégi, szótagokra felbontott szavak jelentettek nehézséget, ugyanis, ahogy már említettem, a román nyelvben nincsenek összetett szavak, például a habár szót fel lehet bontani két értelmes szóra, viszont a román habár esetében ez nem érvényes. És ilyenkor a vers veszít az eredeti értékéből és értelméből.

Ha meg kellene mondanod, hogy öt év múlva Andrei Dósa hol fog tartani a pályáján, mit mondanál?

Nem hagyja el a líra és ő sem hagyja el a lírát, ásó, kapa stb. Ez így lenne szép. Itt valaki le kéne állítson, mert ha nem, újraírok egy József Attila szöveget, nagyon átlátszó módon (Dósa András, hidd el, hogy nagyon szeretlek). Azon kívül reméljük, hogy András a prózát is komolyabban veszi majd, eddig csak egy pár elbeszélést írt és nincs nagyon megelégedve az eredménnyel. Kívánok neki ugyanakkor egy nyugodtabb életet, és remélem, a világ megértésében addigra tesz még egy pár lépést, anélkül, hogy energiája alábbhagyjon.

Az interjút Krusovszky Dénes készítette