A nemrég elhunyt amerikai költőről kérdeztük fordítóit, Závada Pétert, Simon Mártont és Krusovszky Dénest.

(1) Mikor és hogyan találkoztál Dean Young költészetével?

Závada Péter: – Azt hiszem, 2015 táján olvastam tőle először verseket a Poetry Foundation oldalán, ahol a New York School költőire kerestem rá. Talán elsőként épp a Crash Test Dummies of an Imperfect Godba botlottam bele, amit Mohácsi Balázs már korábban lefordított, és most én is nekiveselkedtem. Az ominózus kukás kép azonnal megfogott.

Simon Márton: – Nem tudom már pontosan, de visszanézve a könyvek megjelenési dátumait, amikre ténylegesen emlékszem, valószínűleg 2016-ban olvastam először tőle bármit is. Addigra már rendszeresen és sokat beszéltünk az amerikai kortársakról, és a Night Sky With Exith Wounds, Ocean Vuong kötete mellett nekem így lett Young Shock by Shockja fontos élmény (és valamivel később Danez Smithtől a Don’t Call Us Dead). A Poetry Magazine archívumában szereplő Dean Young-szövegeket szerintem folyamatosan újra és újra elolvastam egy időben, de ez már 2019. Szóval régen. Vagy ahhoz képest nem régen. Nem tudom. Ezeket a szerzőket nekem amúgy Závada Péter, Sipos Tímea és Dékány Dávid ajánlották figyelmembe, akkoriban angolul még a nem kortárs szerzőket olvastam inkább valahogy, William Carlos Williamset, Eliotot, Poundot, és Cummingsot, őt rengeteget.

Krusovszky Dénes: – New Yorkban egy könyvesboltban adta a kezembe egy fiatal amerikai költő a Bender című válogatott és új Dean Young-verseket tartalmazó kötetet, hogy ezt mindenképpen érdemes megnézni, ha a kortárs lírára vagyok kíváncsi. Egyszerre volt nagyon ismerős és mégis egészen újszerű az a költészet, amire a kötetben bukkantam. Youngnál mindig minden majdnem normálisnak tűnik, aztán egy nagyon finom billenéssel az egész a feje tetejére áll. Szokatlan, de nem hivalkodó gesztusai vannak – a Benderben például ábécérendben követik egymást a versek, ami lehetne egy laza poén is, de végső soron jóval több annál.

(2) Hogyan mutatnád be röviden ezt a költészetet a magyar olvasó számára? Van olyan magyar költő, akihez hasonlítani tudnád?

ZP: – Youngot az emblematikus montázstechnikája felől tudnám a legkönnyebben jellemezni, ami a New York School első és másodgenerációjának is meghatározó vonása. Látjuk, hogy már Ashberynél is jelen van, de még sokkal kevésbé frázisszerűen. Nála a háttérben mindig ott húzódik valamiféle vallomásszerű narratíva, ami, még ha csak implicit módon is, de összetartja a verset. Nem tudni, mi történik, de érezzük, hogy a fragmentumok erre a láthatatlan cselekményszálra vannak fölfűzve. Ez az összefüggésegész később Youngnál jelentősen fellazul, és a versek azt az érzetet keltik, hogy olykor egy-egy jó mondat akár önjogán is kiérdemli, hogy a szöveg egy kitüntetett helyére kerüljön. Ez a föllazult montázsszerűség Ocean Vuongnak vagy Ben Lernernek később ugyanúgy a védjegye lesz, de mindketten más-más módon nyúlnak ehhez a technikához. A francia szürrealizmus, André Breton, Paul Éluard vagy Tristan Tzara hatása szintén tetten érhető Young poétikájában, és nemcsak az absztrakt képekben, hanem a könnyedségben és a humorban is.

SM: – Szerintem többen is vagyunk, akiknek bizonyos poétikai megoldásai párhuzamosak vagy szinte egybeesnek azzal, amiket Dean Young csinált, szóval a mostani húszas-harmincas generáció tagjainak ez a versépítés eléggé ismerős és otthonos. De hasonlítani csak részleteiben tudnék hozzá bárkit, és mivel jóval nagyobb költőnek tartom magunknál, nem tenném ki egy ilyen összehasonlítós tortúrának ténylegesen egyikünket sem. Dean Young esetében aprólékosan kimunkált versnyelvről beszélünk, elég jól körvonalazható versideálról és poétikai irányultságról, melankolikus világképről, verseken keresztül bejárható idő- és térbuborékról, ami a beszélő maga. A kaleidoszkopikussága néha talán felidézi Szijj Ferencet vagy Gál Ferencet, oké, náluk mégis sokkal megközelíthetőbb, az is biztos. A fantáziája szinte bárkin túlmutat, aki magyarul valaha verset írt – átfordítva: Dean Younghoz képest egy picit mind unalmasak vagyunk.

KD: – Nekem talán Szijj Ferenc líráját hozza be leginkább, de több benne a nyilvánvaló humor (Szijjnál is van, nem azt mondom, de Youngnál ez hangsúlyosabb elem). A szürreális meditatív tempó az, ami nagyon jellemző rá, és ilyen szempontból tényleg párhuzamba állítható a Szijj-versekkel. Van ugyanakkor olyan szelete is, ami meg Kemény István verseire emlékeztet, főként a korai Keményre. Magánmitológia, a perfekcionizmus elutasítása, esendőség, magány és álnaivitástól mentes rácsodálkozás a világ dolgaira. Illetve az a technika, hogy a jelentéktelen (például egy elhagyott kesztyű) felől indul el, és elérkezik valami nagyon jelentőshöz – mondjuk az élet értelméhez.

(3) Mit jelent számodra ez a líra? Mit szeretsz és mit kifogásolsz benne? A saját írásaidra volt hatással?

ZP: – Irigylésre méltó az amerikaiak fölszabadult absztrakciós készsége, az olykor meghökkentő vagy egyenesen képzavarba hajló megoldások. Érzésem szerint a Young szövegeihez hasonló montázsversek igazi tétje a magyar olvasók számára abban áll, hogy sikerül-e a szövegeknek (vagy az olvasónak) a fent említett kohéziós erőt megteremteni az első ránézésre csak lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó sorok, versszakok között. Mennyire szervül egy-egy bonmot-szerű sor a szövegbe, vagy mennyire válik esetleg hivalkodóvá, slágerszerűvé. Ugyanakkor épp ez a fragmentumszerűség benne az izgalmas is, hiszen az ilyen távoli asszociációk, az ilyesfajta hiátusok vagy ellipszisek hatalmas teret adnak az olvasói képzeletnek, és bevonnak minket a közös asszociációs játékba. Rám, azt hiszem, elsősorban Ashbery hatott kitörölhetetlenül, de felfedezem olykor, hogy Young pimasz tőmondatai és intenzív képei is visszaólálkodnak a verseimbe.

SM: – Ezt ilyen terjedelemben elég nehéz. Engem lenyűgöz, hogy a versek látása olyan, mint az összetett szemű rovaroké, hiperfókusz van a részleteken, a nagyobb egész pedig sokszor csak a magától értetődő hiánya által létezik. Ezt én nagyon szeretem, és nagy hatással van rám. És súlyosan megkritizálni is ugyanezért tudnám.

KD: – Ki vagyok én, hogy kifogásoljak bármit is? És miért is tenném? Mint minden élő költői anyag – még ha most épp a szerző halála miatt is beszélünk róla –, ez is hol jobb, hol rosszabb. Az irodalmi alkotás nem ipari termelés, hogy folyton egy adott minőségre lehetne belőni. Young is, mint mindenki, aki papírt és tollat vesz a kezébe, hol jobb, hol rosszabb, hol csodálatos, hol csapnivaló. Az előbb említett fókuszt, ami a banalitásokra épít, azokat teszi meg a szerkezet alapjának, kifejezetten kedvelem. Kevésbé kedvelem a szentenciózus mondatokat, ami az angolszász lírában feltűnőbben van jelent, mint a magyarban (szerencsés esetben), ilyesmi Youngnál is előfordul, de szerencsére ritkábban, és általában valamiféle ironikus reflexió kíséretében.

(4) A Young-recepcióban meghatározó álláspont, hogy a versek humora és olvashatósága e költészet sikerének a záloga. Erről mit gondolsz? S vajon milyen jellegű kihívást jelent a fordító számára e szövegek magyarra ültetése?

ZP: – Youngot kivételesen humoros és olykor meglepően könnyed (de nem könnyűkezű) szerzőnek érzem, akinek nagyon fontos a közvetlenség és a keresetlenség. Ez számomra elég szimpatikus hozzáállás, noha én nem feltétlenül tudom hasznosítani a saját verseimben. Egyébként az O’Hara-recepcióban is van hasonló szólam, őt is a sokak által kedvelt amerikai szerzők közé sorolják, talán épp verseinek (sorainak) idézhetősége miatt. Hogy Young költészetéhez olyan sokan tudnak kapcsolódni, bizonyára részint ugyanennek köszönhető. Ehhez hasonló lazaságot, reflektáltságot és humort Youngon és O’Harán kívül eddig csak Kenneth Kochnál, Billy Collinsnál és Charles Bernsteinnél tapasztaltam. Az amerikai kulturális referenciák átültetése mellett épp az jelenti a kihívást Young verseinek fordításakor, hogy ne bonyolítsam, ne írjam túl az egyébként szándékosan lecsupaszított és kiegyenesített szintaxisú mondatokat. Ne essek az egyszerűséggel kecsegtető látszat, sem saját önelégültségem csapdájába, ne higgyem azt, hogy könnyű lesz fordítani. Épp emiatt hajlamos az ember olykor elsiklani a lényeg felett.

SM: – Az elég komoly teljesítmény, hogy a versek humora és olvashatósága nem súlytalanítja el Dean Young költészetét. A recepcióját sajnos nem ismerem. A sikerének záloga persze lehet ez a korábban is említett megközelíthetőség – de azon túl az is, hogy miközben olvasod, nem érzed azt, hogy túl könnyen adná magát, holott kimondottan olvasmányos. Meglepően. És ehhez képest sokszor szorongató, zavarba ejtő, kemény. Szerintem kb. ilyen egy nagy költészet.

KD: – Ez egy intellektuális líra, intellektuális humorral átitatva. Az intellektuális (esküszöm, többet nem írom le) humor mint olyan mindig tragikus is valahol, tragikomikus. Akinek van füle a létezés tragikus és komikus szólamait unisonóban meghallani, annak működni fognak ezek a versek, aki nem szereti az ilyen hibriditást, annak kevésbé. Fordítási szempontból nem hiszem, hogy rettenetesen nehéz lenne a dolog, pontosabban, ha megvan ez a kétszólamú hang, onnantól nagyjából jól fordítható az egész. Persze nehezítések mindig akadhatnak, és Youngnál is befigyelnek sajátos képalkotások, társadalmi, kulturális utalások, melyeket olykor nehéz nem idétlenül magyarítani, de alapvetően kellemesen fordítható lírának érzem, amihez ráadásul van is nyelvi eszközkészlet a kortás magyar költészeti diskurzusban.

(5) Melyik (akár angol, akár fordításban már megjelent) versét, ajánlanád „kapudrog” gyanánt annak, aki most kezd ismerkedni Young költészetével?

ZP: – Kapudrogként talán az egyik legcsupaszabb versét, a Krusovszky Dénes által magyarra fordított A mélytengeri búvárok életét ajánlanám. Elképesztő, mi minden hozható ki a kijelentő mondatokból.

SM: – Én bármikor bárkinek bármelyiket.

KD: – A már említett Bender című könyvbe találomra érdemes belelapozni, vagy mivel ábécében vannak a versek, kiválasztani egy kedves betűt. Folyamszerűnek érzem a Young-költészetet, és szinte mindegy, hogy hol lépünk bele. A Versumon lévő bármelyik vers jó lehet, de én például eléggé kedvelem a The Best Way I Can Describe It címűt is, le kéne fordítani valamikor.