Sokat foglalkoztál a századelő magyar avantgárd irodalmával, doktori disszertációt is terveztél, végül megjelent franciául egy terjedelmes szöveggyűjteményed a korszak költészetéből (Kassák, Déry, Illyés, Barta). Hogy alakult ennek a története?

A doktorim a szürrealizmusról, pontosabban arról szólt, hogy ez a bizonyos mozgalom vajon miért nem gyökerezett meg Magyarországon, ámbár az arra való törekvés kétségkívül észlelhető pár évig, többek között a Dokumentum c. folyóirat körül. Így hát francia-magyarcentrikus összehasonlító irodalom szakosként nemcsak spaβból, hanem muszájból is érintkeznem kellett a korabeli magyar avantgárdista költőkkel. Ám csakhamar olyan dupla bökkenőbe ütköztem, amit kutatói munkám kezdetén nem fogtam föl teljes mértekében és összes következvényében. Túl azon, hogy az összehasonlító irodalom tulajdonképpen csak sikeres, azaz kulturális nyomokat hagyó fogadtatásokkal tud mit kezdeni (arról nem is beszélve, hogy a futurizmus, az expresszionizmus, a konstruktivizmus, a dadaizmus, a szürrealizmus és a többi izmusok közt nincsenek határozott választóvonalok), illetve, hogy a magyar avantgardizmus többnyire szívlelte és gyakorolta a szinkretizmust, teljesen abszurd helyzetet eredményezett az is, hogy a doktori disszertációmban szereplő, ill. elemzett versek, manifesztumok, cikkek és egyébb viták hozzáféhetetlenek voltak leendő olvasóim, azaz a zsűri tagjai számára, hisz egyrészt senki nem tudott magyarul a Sorbonne ezen tanszéken, még a vezetőtanárom sem, másrészt a már meglevő fordítások corpusa súrolta a semmit. Így gyüjtöttem össze a Dokumentumból, a Mából, az Akasztott emberből, az Ékből, az Isből, a Periszkópból, az Egységből, az Új Földből, a 100 %-ból, a Magyar Írásból, a Láthatárból és más folyóiratokból, melyek most nem jutnak feledékeny eszembe, a számos verseskönyvről nem is beszélve, ezeket a Barta Sándor, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Déry Tibor, József Attila, Kristóf Károly, Gerő György, Ujvári Erzsi, Mácza János, Szegi Pál, Kovács György, Zelkovits Zoltán, Nádass József, Pán Imre, Tamás Aladár, Németh Andor, Palasovszky Ödön, Tamkó Sirató Károly stb. verseket vagy szövegeket, amelyek többé-kevésbé a kérdéses témához kapcsolódtak. Erre én ripsz-ropsz, illetve több évet, Sitzfleischot igyénylő munka árán, franciára ültettem át az egészet, beleértve a fontos művészeti vitákat is (például az úgynevezett „új versről”), mígnem rájöttem, hogy ez a fordítói vállalkozás sokkal jobban érdekelt, mint maga a P.H.D. Következésképpen nem fejeztem be (megbízható metodológia híján, nem is tudam volna) ezt az átkos doktorit, a szöveggyűjteménynek pedig, ami az évek során egyre vastagodott, csak egy része jelent meg (2002-ben, április elején, Destins croisés de l’avant-garde hongroise 1918-1928 címmel), mert a L’Âge d’Homme nevű kiadó természetesen nem adhatott volna ki egy ilyen monstrumkötetet. Talán felesleges is mondanom, hogy ennek fejében lyukas garast se kaptam, pedig még a tördelést is rámbízták. De ne firtassuk a dolgot (szinte csoda, hogy napvilágot látott), így is szép egy, 320 oldalas, terjedelmes irodalomtörténeti, bio- s bibliográfiai jegyzetekkel ellátott, nagyalakú, kötött antológia. Figyelemre méltóbb tán, hogy az ezer példány java része porrá égett pár héttel rá három millió más kötettel együtt, a Belles Lettres nevű könyvterjesztő hatalmas raktárában, a fennmaradt, már forgalomba hozott pédányokat pedig csakhamar leértekelték anélkül, hogy egyetlen recenzió is szót ejtett volna róla valamelyik folyóiratban vagy bármilyen fórumon, beleértve a párizsi Magyar Intézetet is.

A francia szürrealizmus, dadaizmus stb. felől olvasva miben látod a magyar avantgárd főbb sajátosságait?

Tyűha!… Hát jó… miért ne… de azért erről csak dióhéjban, nehogy felidéződjön csontvelőmig az a kínszenvedes, talajvesztett és oly sokáig keserű korpát rágó, hozzám képest túlméretezett igát húzó megpróbáltatás, amivé vált számomra, ezek alatt a régmúlt évek alatt, az átkosabbnál átkosabb doktorim megírása.

Elsőre a politika égető fontossága jut az eszembe. Minden kiengesztelhetetlen szakadás, még inkább hitszakadás, mint a Tanácsköztársaság leverését követő bécsi emigrációban Barta és a Kassákék közt, ekörül a visszatérő kérdés körül ment végbe: a művészet vajon minden áron önálló legyen-e, még akkor is, ha „útitárs”-ként (a szó kommunista értelmében) viseli magát, vagy szolgálja-e inkább mindvégig a gazdáját, azaz a kommunista mozgalmat és ennek előre meghatározott, Moszkvából diktált céljait és művészeti útmutatásait? A Párthoz való tartozás kérdése a párizsi szürrealistákat is foglalkoztotta, a földhözragadt mozgalmi aktivitást egy darabig meg is tapasztalták (mint pédául André Breton, aki pár hónapig valamelyik külvárosi sejtben titkárkodott), politikai okokon alapuló szakadások is akadtak, de véleményem szerint nekik soha sem bizonyult ilyen centrálisnak, sürgetőnek, sőt, ilyen létfontosságúnak e téma. Gondoljunk csak bele, hogy Barta Sándor például kivándorolt az SzSzKsz-be és ott is halt meg pár évvel rá, a sztálini tisztogatások áldozataként, miközben a politikailag az egyik legpártosabb (ha nem a legpártosabb) szürrealista, mármint Aragon – aki éppen Barta társaságában utazott Magnitogorszkába – díszvendégként megtekinthette, miközben tejben-vajban fürdették, tágra nyílt szemébe műaranyport hintve, a szovjeturalom csodás ékességeit.)

Aztán a „hiányelmélet” jut az eszembe, ha már meg kell határozni a szóban forgó sajátosságokat. Ahhoz, hogy minden további nélkül érthető legyek, térjünk vissza a kiindulópontra, vagyis a dontő lökésre, amit ezügyben is Nádas Péter adott. Az Évkönyv nyítányában azt írja: „Azóta se tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a prózairodalom az oksági gondolkodás cselédlányaként, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg.” Ettől fogva én se tudtam megszabadulni attól az izgalmas gondolattól (mintha igérkezett vagy föltárult volna előttem egy ismeretlen kontinens), miszerint az összehasonlító irodalom is kizárólag sikerekkel, azaz látható megnyilvánulásokkal foglalkozik (mint ekkor s eddig jómagam is, többek között a Masterem esetében, melyet a François Villon magyar fogadtatásának, illetve kultuszának szenteltem, Villon, ce Hongrois cím alatt), holott egy adott ország kulturális életében hatalmas területet foglal el mindaz, ami az elszántabb szándékoknak vagy a legmegszállottabb talentumoknak dacára sem ver gyökeret, szóval kudarcba fullad. Mint például a szürrealizmus Magyarországon: a Párizsból visszatérő és félig-meddig a szürrealizmus hatása alatt álló Déry, Illyés és Nádass József új folyóiratot indítanak a szürrealizmust korántsem kedvelő és még kevésbé gyakorló Kassákkal együtt 1927-ben, majd fél évvel rá, többé-kevésbé szürrealisztikus kísérletezés után kudarcot vallanak, és megszüntetik a Dokumentumot, sőt, egyenesen hátat fordítanak ennek a csírájában elfojtott irányzatnak, mint mondjuk Illyés a Nehéz föld cimű verseskönyvében vagy mint Kassák Lajos a Munka című negyedik, tetőtől talpig szürrealizmusmentes és ezúttal életképesnek bizonyuló folyóiratával.

Mindez nagyon szép, ám a „felfedezés” mámorában teljesen aláértekeltem a lesujtó, mondjuk inkább a metodológiailag lefegyverző és megtévesztő nehézségeket, melyekkel lépten-nyomon szembesülnöm kellett egy ilyen, írott nyomot alig hagyó, vagyis elhallgatott és önmagát se nem magyarázó, se nem illusztráló „kudarc”-cal, mert új kontinensre bukkani könnyű, elég hozzá egy kis extrapoláció, egy magasröptű írói gondolatból kiindulva, de ezt átkutatni avégből, hogy aztán módszeresen leírhassuk és résztletesen feltérképezhessük, az más tészta, be mennyire! Így hát más megközelítési módszereket kellett kiagyalnom, hogy meg tudjam magyarázni e bizonyos balsiker rejtett hogyanját s miértjeit. Az egyik kispekulált módszert aztán „hiányelmélet”-nek neveztem.

Ha alkotóelmeire bontjuk az ezerarcú szürrealizmust, az automátikus írás után például rögtön az erotikával találkozunk. Se véletlenről, se precedens nélküli jellemvonásról nincs itt szó. Köztudott ugyanis, hogy az erotika évszázados, európai viszonylatban szinte páratlanul gazdag hagyománnyal rendelkezik a francia irodalomban (hogyha nagyra értekelem és tiszta szívből örülök, sőt, örvendek neki, meg kell jegyeznem zárójelben, bár legszívesebben vérvörössel, fluoreszkáló zölddel, kékkel és epesárgával húznám is alá, hogy ezt nem felsőbbrendű erénynek tekintem, hanem puszta tényezőnek, hisz bennem az ízig-vérig, virtigli franciát könnyű és talán jogos is kulturális fölényeskedéssel vádolni, mert csakugyan létezik mibennünk, franciákban, ez az undok, volt gyarmaturalomtól örökölt, olyan betanult, ránk erőszakolt beidegződéssé vált hajlam, amit gyermekkorunk óta, ezerféle módon bevésnek az agyunkba, és ami ellen hát tűzzel-vassal, irgalmatlanul küszködnünk kell ahhoz, hogy ennek a kártékony hatása alól minél maradéktalanabbul kivonhassuk magunkat). Szóval la tradition de l’érotisme: ebből a forrásból merítettek, erre az ihlető örökségre támaszkodhattak a párizsi szürrealisták, és ezt persze nem restellték magukévá tenni, tovább fejleszteni a maguk módja szerint. Úgy, hogy végül is nincsen szürrealizmus erotika nélkül.

Ezzel szemben és ehhez képest, mert természetesen minden relatív erre vonatkózóan is, a magyar irodalomban nincs efféle hagyomány, legalábbis annyira nemigen, hogy napvilágot sem látott és nem is láthatott volna egy olyan életmű, mint mondjuk a de Sade márkié. S hogyha Jannus Pannonius egy-két remek kis buja verset írt diákkorában, többek között az Orsolya pinájáról vagy a pisáló Luciáról, latinul, az csak annak köszönhető kitörölhetetlen gyanúm szerint (bár ebben is tévedek tán), hogy hosszú évekig tanult Olaszországban, ahol egyébként se kutya a szóban forgó tradíció. Mondom: ha bizonyos kivételekre bukkantam is kutatásaim vagyis inkább körültekintő vizsgálataim során, ezek csak megerősítették a rendre utasító szabályt: a huszadik század végéig az erotikához alig nyúlt hozzá a magyar irodalom. Ám mivel ez az „alig” korántsem elhanyagolható ilyen ritkás körülmények közt, hangsúlyoznom kell, hogy ez kizárólag az úgynevezett polgári irodalmat jellemzi a mult századfordulótól fogva (pl. a nyugatosoknál), de csöppet sem a korabeli avantgardizmust, bármelyik izmusról legyen is szó.

Az erotikára való kulturális szomj, az effajta felidézesekre vagy ábrázolásokra való természetes, leküzdhetetlen közkésszség inkább máshol s máshogyan fejeződött ki Magyarországon (megjegyzendő, hogy itt végig a huszas-harmincas évekről beszélek), a suba alatt terjedő pornó fényképektől fogva (pl. érdekes, édes kis mezőkövesdi népviseletet hordó párt kiböngésztem a PIM-ben) az állítolagos, mai szemmel látva oly ártatlan „pikáns” lapokig, melyekre az embernek elő kellett fizetnie, mert a cenzúra miatt nem kerülhettek forgalomba, úgyhogy külföldről, valamelyik kolozsvári nyomdaból küldték „haza”(a két vagy három különböző lapcímre most sajnos nem emlékszem, arra viszont nagyon jól, hogy vagy 15 évvel ezelőtt már porrá zuzódott ujjaim közt a rossz minőségű, napilapszerű s -alakú papír anélkül, hogy az OSZK mikrofilmre rögzítette volna ezeket a kutyának se kellő lapszámokat, és fogadjunk, hogy a mai napig sincsenek elektronikusan megmentve, pedig minél sürgösebb volna, puszta óvintézkedésből és a közvagyon védelméhez való ragaszkodásából, hisz fedett mellű pin-up-okra emlékszem, meg egy rövidszőrű tacskószerű, akrobata kutyusra – név szerint Bimbi, a franc tudja, vajon miért emlékszem még erre a névre –, aki négy képben föltornázza magát egy kötelre, majd tökéletes egyensúlyban marad, égre emelt felső mancsával és megnyúlt, elvékonyodó tündéri pofájával). Továbbá tomboló sikert arattak bizonyos nélkülezhetetlennek látszó kézikönyvek, ill. tanulmányok a szexuális „abrerrációkról és perverziókról”, mint báró von Krafft-Ebing Psychopathia Sexualils c. besztszellerje (amelyben pl. a maszturbáció is betegségnek számít, bár e báró a „Vénusz bundában” c. novella szerzője), vagy Dr. Nemes Nagy Zoltán, aki Krafft-Ebing és Magnus Hirschfeld nyomán (enyhén szólva) kiadta a saját Sexualis Neurosisok-ját, majd két vastag kötetben a főművét is, Katasztrófák a szerelmi életben cím alatt. Annyira sokatmondó és számos szempontból is leleplező ez a német eredetű divat, pontosabban kor- s kórtünet, hogy ennek külön tanulmányt, legalábbis cikket kéne szentelni (úgy emlékszem, hogy egy-két évtized leforgása alatt az egyik ilyen „orvosi” kézikönyv túl volt a huszadik utánnyomáson, mintha kenyér is jó volna, ha kalács nincs).

Most térjünk vissza erre az „alig”-ra. Ismétlem: az erotizmus, mely sejtésem szerint a naturalizmuson és a szimbolizmuson keresztül kezdett gyökeret verni Magyarországon, pontosabban a Hét, majd a Nyugat hasábjain és kiadásaiban, azaz a fővárosi, liberális, polgári, felvilágosult, szóval dekadensnek, kozmopolitának bélyegzett körökben, teljesen összeegyeztethetetlen volt vagy lett volna a magyar avantgárddal (bármelyik izmusról legyen is szó, hisz mindegyikén úgyis erősen érezhető a Kassák nagyhatalmú, változhatatlan, konok hatása), mert az avantgárd főábrándja Magyarországon is az úgynevezett „új ember” felépítésére vonatkozó eszméből táplálkozott, és ebben a hőn óhajtott, remélve remélt, eljövendő, „eurococcus”-mentes, egészséges, tásadalmilag-művészetileg tiszta világból a legszigorúbban, eleve ki volt rekesztve (isten óvja!) a léhaság, a bujaság, a kéjsóvárság vagy a legkisebb züllöttség, a természetellenségekről nem beszélve.

Néha úgy adódik kutatás közben, hogy az ember förtelmes fertőre bukkan, és mégis (nincs mese, kiút még kevésbé), bele kell mereszkednie a feje búbjáig. Itt a szélső jobboldali, ízig-vérig szkatolikus, bocsánat, katolikus szellemű, szentistvánkodó, méhelylajosszerű fajvédő, mármint vérgőzösen zsidógyűlölő körökről beszélek, melyek ekkor három-négy évtized óta következesen, nagyhangúan méltatlankodtak a magyar irodalom s líra „erotomániás” züllösztése miatt, és ezt a „lustflecken”-től vizes lepedőt persze ráhúzták a zsidókra. Olyan érvelés, ami országszerte elterjedt és eljutott a köztudatba, azaz csakhamar közhelyessé vált. Így pl. valódi outing is folyt (ebből is látni, hogy sajnos nincs semmi új a nap alatt), mint például a hírhedt Cél c. szennylapban, vagy bizonyos szennykiadványokban, melyek közül a legismertebb: Erotika és irodalom. Írója, valamiféle irodalomtörténettel foglalkozó, ill. babrálgató apát, név szerint Hitvány, pardon, Zoltvány Irén, a Szent István Akadémia tagja (ebből is látni, hogy légből kapott akadémiát létre hozni sem újdonság Magyarországon), azt írja többek között: „A magyarság lelki világának megbomlasztására nagy hatással volt különösen a hírlapirodalom […]. E hírlapok körül találni először nagyobb számmal zsidó eredetű írókat, többnyire magyarosított nevekkel (mint pl. Ujvári Péter = Neuwelt Pinkász, Timár Szaniszló = Schwarzenberg Mór, Bede Jób = Rosenberg Jakab stb.), úgyhogy ez is a hiszékeny nagyközönség félrevezetésére szolgált.” (Hűh! Idézet vége.) Nem mintha különösen antiszemita lett volna a korabeli magyar avantgárd, de az erotizmus szűkségszerűen maga után vonta ezeket az aljasabbnál aljasabb közhelyeket, és ettől sem volt kínánatos vagy tanácsos.

És visszatérve a hiányelméltre, hangsúlyozni kell, hogy a csírájában elfojtott magyar szürrealizmusból (ha csakugyan ilyen volt valaha) hiányzott a megfelelő festészet. Miközben a Bretonék olyan festőgárdát vonták maguk után, kik megteremtették és fejlesztették a szürrealista képzőművészetet, a magyar avantgárd művészek végig a konstruktivizmushoz vagy ritkábban az expresszioniszmushoz ragaszkodtak. Az első, szürrealistának mondható képek csak később, Az Európai Iskola nevű mozgalom alkalmából tűnnek föl, azaz a negyvenes évek végén, mint pl. Ország Lilinél vagy Vajda Lajosnál.

Továbbá a szürrelista filmművészet sem született meg, mármint a Páriszban nagy visszhangot és botrányt keltő Buñuel két első filmjéhez képest (Andalúziai kutya, Aranykor), Gerő György, azóta mitikussá vált rövidfilmje kis híján észrevétlen maradt még Pesten is, majd mindenestül elveszett, mint maga a rendező (miután megállapította az Is című dadaista folyóiratot, húszévesen elítélték trockista nézetei miatt és elmegyógyintézetbe zárták, onnan azonban csakhamar eltűnt nyomtalanul és csak harmincvalamennyi év után nyilvánították halottá). Csupán egy tucatnyi filmkocka maradt fenn a filmből, azok a közelképek, amelyeket a Dokumentum egyik számában dupla oldalon közöltek, és amelyen Simon Jolán, Kassák felesége látható.

Szóval az a kezdetleges, szürrealistának, ill. szürrealisztikusnak mondható magyar variáns, ami a Dokumentum körül keletkezett, majd fél évvel rá el is tűnt, túlságosan hiányos volt az eredeti mintához képest, így nem keltett különös érdeklődést, alig különbözött a többi izmustól (az „érthetetlen versek”-ről szóló vita pl. már régóta folyt), szóval mint izmus túl későn, sőt, ultolsóként lépett föl Magyarországon, ahol az izmuskodás addigra már kiment a divatból, és még Kassákék szemében is csak valamiféle ifjúkori tévedésre korlátozott, ennyi izmus után már csak konszolidálásra áhítoztak, úgyhogy végeredményben tán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a szürrealismus megadta a kegyelemdöfést a korabeli, kísérleti művészetnek.

Hát még sokáig gagyolhatnék erről a témáról, ami elvégre négy-öt évig foglalkoztatott, ám elég legyen, légy szíves, nem hiába, hogy sosem fejeztem be a doktorim.

Az avantgárd-antológia után franciára fordítottad Oravecz Imre 1972 szeptember című kötetét is. Ha a század második felének magyar költészetét nézzük, kik hatottak rád leginkább? Van olyan vers, vagy verseskötet, amelyet régóta tervezel franciára fordítani, de még nem sikerült kivitelezni a dolgot?

Ebből a korszakból messzemenően Rakovszky Zsuzsa a kedvencem (az általam ismert költők közül, mert persze korántsem enciklopékidus az erre vonatkozó tájékozottságom), sőt, sokáig a vesszőparipám is vala (erről sokat mesélhetne volt élettársam, kinek a fejét évhosszat telebeszéltem, Rakovszky így, Rakovszky úgy), így történt hát, hogy az első négy verseskötetét átültettem franciára, majd az Egy házzal tovább kivételével meg is jelent az egész, ám olyan pirinyó kiadónál, ahol a könyvterjesztés feltétlen szűkségessége majdnem ismeretlen fogalom (a nem létező gázsikról nem is beszélve), úgyhogy megint egyáltalán nem lett sajtóvisszhang (bár az igazság kedvéért rögtön hozzá kell fűznöm, hogy a kisebb, költészettel foglalkozó kiadóknak nálunk is alig van miből élniük). Előzőleg néhány „mai” költőt már fordítottam (bár szerintem nem lényeges a korszak szempontja), név szerint (megint name dropping következik): Kovács András Ferenc, Domonkos István, Kántor Péter, Kemény István, Tóth Kriszta, Kukorelly Endre, Petőcz András,Térey János és mások, igaz, tőlük legtöbbször csak tucatnyi verset, és bevallom, hogy annak idején nem igazán választottam őket, hanem leginkább a találkozások vagy egyéb felkérések véletlenjére bíztam magam, ami rendszerint azzal végződött, hogy a kutyának se kellett, kiadatlanul sem.

Közben megjelent, külön, kétnyelvű kötetben, Sziveri János Hidegpróbája (őt aztán igazán szeretem s nagyra tartom), ám bármennyire hősies is volt e kiadói vállalkozás, ami a Messzelátó nevű, szegedi kis kiadónak köszönhető, eleve teljes visszhangtalanságra volt ítélve, francia terjesztés-lehetőség híján. Úgy éreztem magam (mert néha, sőt, gyakorta úgy adódik, hogy az én, meg az én hivatásnak érzett munkája közt őrjítően összemosódnak a választóvonalok), egyre inkább úgy éreztem magam, mint holmi vízbe való kardzuhanás, a víz tükrén ripsz-ropsz beforr a hab, a hangtalan vizen hamar szétfutnak a gyűrűk addig, míg a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem létezett volna semmi se. Erre aszondják franciául: autant pisser dans un violon vagy pedig comme un pet sur une toile cirée… Harmadikként (mert ugye három a magyar igazság) Chirac-nak, a volt államfőnek az egyik híressé vált csinált szólásmondása így szól: ça m’en touche une sans faire bouger l’autre ! Puszta kiváncsiságból, ezek hogy hangzanának magyarul?

Sajnos egy sem jut eszembe, mely kellően vulgáris volna, talán a falra hányt borsó adja vissza legjobban a franciát, és ha a hányni igét öklendezésként értjük, az már rögtön jobban hangzik. Kicsit más, de mondhatod, hogy fingom sincs. Egyébként van bőven: Csalánra hugyozott, aki szart akar enni, tartson kanalat; elszédült, mint macska a fingásban…

Jaj be jó, köszönöm! S ha már szóba került a szellentés , hangsúlyozni szereteném zárójelben (hisz ezzel tán nem vagytok eléggé tisztában), hogy mennyire szerencsések vagytok, ti, magyarok, egy ilyen csodás nyelvet úgy tudtok és birtokoltok, hogy ezt már az anyatejjel szívtátok magatokba. Mert egyszerűen zseniális, azaz bármire képes, sőt, nyelvileg mindenható (hip, hip, hurrá!) egy olyan idióma, amellyel akár a legszédítőbb Oulipo-s stílusgyakorlatban gyárthatók-költhetők (egyebek közt) e leleményesebbnél leleményesebb, elragadtató csodálatra méltóbbnál méltóbb egy-egyféle magánhangzóból álló szinonimák: alfarhang, hátvágánygáz, segglehellet, ill. seggszeleplehellet, végbélszél, gyomorrotty, popószó, lyukszusz, űrgyűrűfütty, a rotyikról, ánuszgőzökről, pukikról, ill. púkról vagy egyéb durrantásokról, pörcintésekről és poszogásokról nem beszélve.

S ha már a magyar nyelv dícsőitésénél tartunk, fölolvasnék egy-két oldalt a Járt utat kétszser járj! c., magyarul írt könyemből, nemcsak önreklámozás céljából, hanem egy bizonyos mellékgondolat hatására is: milyen jó, szép s tanulságos volna összeállítani egy ilyen magyar-, ám nem szűkségszerűen egynyelvű szótárt, melyhez bárki részt vehetne, mert csak szubjektív szócikkeket tartalmazna, mint itt a „szeretlek” esetében:

[…] Ugyanígy hogy lehetne rút egy szó zenéje, ha jelentése gyönyörű, mint a híres mekegő szeretlek, amit Kosztolányi szégyellt és megtagadott a torzfülű külföldiek előtt (helyette azt mondta, lenolaj), holott annyira szép -és még ezerszázszorta szebb, mint minden más nyelvben.

Mi sem undorítóbb mint az I love you-k, az ich liebe dich-ek és egyéb ia liubliu tibiá-k, melyek nem érik be azzal, hogy felháborító elsőbbséget adnak az én-nek, hanem még háromfelé is tépik azt, ami magyarul egy, tessék, legyen csak egymástól elválasztva a te meg az én, sőt, válassza el őket egymástól maga a szerelem. A je t’aime tán kevésbé patologikus, a te, vagyis a téged már kezd eggyé válni az igével, azaz te aime-ből t’aime lesz, de reménytelenül elrontja e halvaszületett, szánalmas összeolvadási törekvését azzal, hogy nem tud mást csinálni, minthogy a mindenható je előtt térdepel és fetreng. Az olasz és a spanyol már tudja, hogy a te-ben benne van az én, ezért nem mondja ki, viszont a többiekhez hasonlóan skizofrén világlátásban szenved.

De ne vesztegessük az időt ilyen erdőt csúfító, göcsörtös bunkóból kifaragott formulákkal, lássuk inkább a magyart. Mint már említettem, egyetlen szó az egész, de benne van minden. Szép sorban: ige, tárgy, alany. De nem ám csakúgy összemosódva, tébolyító meg-nem-különböztetésben. Hanem gyönyörűen, plasztikusan, ingerlően, mégis szigorúan tagolva. Négy részből, helyesbítek, testrészből áll, az igéből (pontosabban annak tövéből), a tárgyból, (a te-ből l lesz), az alanyból, (az én-ből k lesz), és a negyedik, talán legszebb alkotóelemből, a kötőhangból, amely harmonikusan összeköti az te-t meg az én-t az igével, mert hiába van valaki valakivel, ha nincs összhangban magával az igével, azaz a tettel és az érzéssel. És tényleg, ez a szó csupa szerelmi tett és érzés. Tett, mert más, puhány nyelvekhez képest a szó mássalhangzóinak kiejtése olyan bátor nyelvtornát követel, amely leginkább a szerelmi aktusra emlékeztet, vagy pedig grafikusan ábrázolható izgalomgörbére, amely visszatükrözi a szeretők izgalmának alakulását szeretkezés közben. A nyelv hegyét először az alsó fogsor hátához kell támasztani (vagy még finomabb: tövéhez), miközben annak háta közepén, valóságos kihívásként, szűk rés keletkezik, amelytől kellemesen bizsereg az ember szájpadlása (izgalmi fázis). Aztán a nyelv széditő táncba kezd, addig pörög, amíg a zár és a rés többszöri váltakozásával vágyódó, zöngő tremuláns hang sikeredik (platofázis), és csúcspontra érve máris felpattan egy vérbő csattanással (orgazmus), tl, tl. Végül csúnyán zsugorodik össze (elernyedési fázis, illetve refrakter-stádium), hogy a k-t, vagyis az én-t képezhesse, mert a magyar nyelv jól tudja, omne animal post coitum triste, vagyis párzás után minden állat szomorú, mert vissza kell szállnia a göröngyös énbe, amely mindennek útját állja és mindent lehatárol, mint itt ezt a szót is, és ebben az értelemben páratlanul kifejező e hirhedt k (meggyőződésem szerint ez az, ami leginkább zavarta Kosztolányit, hiszen minden más nyelv selyempántlikás, gerinctelen magánhangzóval zárja le szerelmi frázisát, lásd: lenolaj, lenolaj, pfúj!) Sőt. Azt is tudja a magyar, és itt rátérek a tett után a szerelmi érzésre, abból tudom, hogy tudja, mert pont tőle tudom, hogy nem váltogatja tarka-barkán a hangszíneket, csupán egyet használ, a magánhangzók közül a leglégiesebbet, legátszellemültebbet, az e-t, testhez-érzéshez hadd fűződjön hozzá a lélek is (nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy lélek mint szó a szeretlek-ben levő lek-ből jön, úgy mint almalé, csak fordítva: lé-lek), ezért a sűrített szó valóban laposnak mondható, de így megértette velem, amire egyhamar nemigen jöttem volna rá, hogy a szív síkság: hogy nincsen benne se hegy, se völgy. Vagy hogyha van is, az a dolgunk, hogy mindezt elegyengessünk. Mert ahol egyenetlenség, szakadék marad, ott nem lehet szív, azaz szerelem.

Visszatérve a fő mondanivalómra (különösebb kapcsolódás nélkül) bevallom hát, hogy a Rakovszky-kötet visszhangtalan megjelenése után elfáradtam, vagy mi tagadás, kiábrándultam (hiszen isten tudja, ha csakugyan létezik, hogy mindenemet latba vetettem, hogy franciául is elragadónak, hömpölygőnek, sűrűnek, halálpontosnak hangozzék, minden kínrím nélkül). Mert hogyha fordítói pályám kezdetén tulajdonképpen azzal beértem, hogy csak önmagamnak fordítsak (hisz az eltulajdonítás, pontosabban a magamévátevés mámora kielégített), és hogyha csakhamar el kellett fogadnom és el is fogadtam, hogy bármennyire nehéz, igényes és módfelett időigényes legyen is a verfordítás, a legcsekélyebb díjra sem számíthattam, holott valamiből csak élni kell, abba viszont az égvilágon soha nem tudtam belenyugodni, hogy visszhangtalan maradjon, akárha jeléül, hogy nincsenek olvasók. Nemcsak elismerés- vagy dícsőségszomjról van itt szó. Szűkre szabott az ember élete, arról nem is beszélve, hogy még hamarabb kifogyhat, elromolhat a munkaereje vagy tűrőképessége. Úgyhogy célszerűbbnek tűnt minden szempontból (a legsilányabb céltől, mint a lóvé, vagy mint azon veszély, hogy elkeseredett, frusztrált vén trottyá válok, a nemesebb célig, mint a magyar irodalom Franciaországban való lehető leghatékonyabb terjesztése), hogy olyasmi felé forduljok, amire akad egy-két vevő, olyasmi felé, amiből ha ugyan élni nem is, de azért el lehet éldegélni, és ami elvégre elismeréssel és főleg, olvasókkal is jár, pontosabban járogat, mert Franciaországban sem ismerik el, vagy korántsem kellőképpen, a fordítók nélkülezhetetlen erényeit, és ez a tény számomra teljesen felfoghatatlan. Néha szemrehányást teszek magamnak, hogy ezügyben is csupán csak hazabeszélek. Mégis. Mi lett volna belőlünk (rágondolni is hátborzongató), ha fordítás híján hozzáférhetetlen maradt volna mindnyájunknak s mindhalálig a világirodalom java része? Azon túl, hogy az irodalom, vagy általánosabban fogalmazva a kultúra és a nevelés, mint üzlet, egy-két kivételtől eltekintve rosszul jövedelmez és hogy az Állam szemében mindig túl drága (olcsóbb és egyszersmind több szavazatot hoz, mint tudjuk, a népbutítás), néha eszembe jut, hogy a szegényes, szégyenletes bánásmód, mely a műfordítóknak jut a mai társadalomban, egy bizonyos tabutörésnek a következménye. Mert érthetővé varázsolni az érthetetlent tulajdonképpen nem más, mint szembeszállni az istenakarattal, azaz meghiúsítani, nesze!, a nyelveket összezavaró, szalámitaktikát alkalmazó isten (kis i-vel) bábeli, bestiális büntetését.

De hát az ember nem változik. A versfordításról szóló kiábrándulásomból is kiábrándultam az évek során, és terveim vanni vannak, bizony, többek között nem szeretnék meghalni anélkül, hogy megjelenjen a Szadab-ötletek jegyzéke saját átültetésemben (eddigi munkám azonban még nem elég jó és sejtésem szerint sose lesz, de nem adom föl, még nem adtam föl a játszmát), ám titoktartásból és babonából úgy vélem, puszta terveket részletezni hiábavaló.

Végezetül egy szándékoltan általános kérdés: hogyan látod a magyar irodalom jelenlétét Franciaországban? Kik olvasnak Nádas Pétert? Vannak megerősítő visszajelzéseid?

A nyolcvanas évek végéhez képest (ekkor kezdtem el tanulni magyarul s így hát érdeklődni a littérature hongroise iránt), tiszta szívből fakadó örömmel kijelenthetem, hogy egyre javul (s nem pedig fokozódik) a helyzet. Egyre több kiadó s egyre több francia anyanyelvű fordító dolgozik azon, hogy a magyar irodalom, líra meg színház többé ne legyen félig-meddig terra incognita. Európa-szerte, sőt, a világ országai közül csak Németország múlja fölül a francia érdeklődést. Persze, ezt azért keveslem, még mindig, továbbá is szűknek, szűkkörűnek tartom, úgyhogy a de Sade márki mintájára gyakorta volna kedvem fűnek-fának kikiáltani: Français, encore un effort !, ám ettől a „magyarkodó” hajlamomtól óvakadnom köll. Mert szerintem a foci- és a vallásrajongással együtt a legemberbutítóbb érzések között ott szerepel a címeres hazafiaskodás (még akkor is, hogyha kultúrcentrikus), mint például nemrég a saját esetemben, mikor is egyik-másik eurovíziós dalverseny alkalmából leküzdhetetlenül mélyreható szégyenérzés fogott el a magyar kuplé hallatára-láttára, miközben az épp olyan bűnrossz francia zengemény, a legkisebb kárörvendés nélkül hagyott tök hidegen.

Hogy aztán kik olvassák a Nádast? Nyílvánvalóan csak a happy few-ok. Bármennyire bizarrnak is tűnjön, a Párhuzamos történetek sippal, dobbal s helikonnal hirdetett, hódoló, sőt, az egekig magasztoló cikkeket teremtő megjelenése alig változtatta meg a dolgot: Franciaországban továbbra is hírneves ismeretlen egy író, a franc tudja, vajon miért. Természetesen egyet és mást orrontok, ám mivel olyan ügyről van itt szó, ami részint vagy nagy részben az enyém is, érthető, hogy biráskodni számomra merő képtelenség.
Az intejút Szabó Marcell készítette.