Mohácsi Balázs: A kétezres nemzedék. Kortárs román költészet című antológia 23 költő verseit tartalmazza. A válogatást és a teljes anyag fordítását is te végezted. A világlíra a könyvkiadás mostohagyermeke – ezt jól mutatja az is, hogy ez a kötet sem valamelyik nagyobb kiadónk gondozásában látott napvilágot. Mesélj, kérlek, a kiadás körülményeiről. Illetve arról, hogy hogyan alakult benned ennek az antológiának a koncepciója.

Mihók Tamás: A román kétezres költőnemzedék fontosabb műveivel már egyetemi éveimben találkoztam. A kétezresség fogalma a múlt évtized első felében kezdett el terjedni az irodalmi körökben. Azt még fontosnak találom hozzátenni, hogy a kortárs román irodalomtörténészek közt meghonosodott egy olyan módszeres szójárat, miszerint tízévente megszületik egy-egy részben külön hangvételű és a mainstream paradigmát vitató költőnemzedék. Ennek a kritériumnak logikája szerint, húszévente történnek jobban érzékelhető változások, ezért a hatvanas évek ludikus neomodernistái, illetve a nyolcvanas évek posztmodernistái és textualistái után a kétezreseknek színpadra lépése ismét kiemelt figyelemre méltó.

Az antológiát két önálló könyv fordítása előzte meg, Constantin Virgil Bănescu Selyemfal, illetve Radu Vancu Hajnali négy. Otthonos énekek című verseskötete. Mindkét magyarul megszólított kétezres költő művét az NKA támogatta, majd a Syllabux kiadónál jelentek meg. Hallottam mondani értelmiségi körökben, hogy a poszt-kétezresek, mármint a korombeli szerzők, a kétezresek öccsei. Mint kistesó úgy éreztem, érdemes meghálálnom a kétezresek költészetéből merített tartalmas hasznokat.

MB: A nemzedék mint konstrukció mindig kérdéses, könnyen kikezdhető. Az antológia költőinek megszólalásmódjában valóban számos hasonlóságot találunk, ugyanakkor érdekes, hogy a beválogatott legidősebb, 1966-os Gelu Vlaşin és a legfiatalabb, 1987-es Marius Aldea között 21 év a korkülönbség. A közös az volna, hogy mindannyian a kétezres években kezdenek publikálni. Vajon az-e a poétikai hasonlóság oka, hogy mindannyian egy aktuális, köznyelvszerű diskurzushoz képest – ahhoz idomulva, azzal szembehelyezkedve – szólalnak meg? Van-e ennek a nemzedéknek valamilyen gravitációs pontja, origója – írócsoport, folyóirat vagy valami más intézmény, ahol akár egymásra is hatással lehetnek/lehettek, vagy egymástól teljesen függetlenül alkotnak?

MT: Mint ahogy az előszóban is említettem, az antológia összeállításában segítségemre volt egy hasonló, ám a jelenség kifejlettségéhez mérten talán kicsit korán megjelent román versantológia, valamint számos, különböző kulturális folyóiratokban olvasott szépirodalmi tanulmány.

A kétezresek poétikáját az autenticizmus fogalmával hozzák viszonyba. A 2000 és 2010 között publikált első köteteik bizonyítják, hogy ők egy tágabb értelembe vett alkotócsaládba tartoznak, amit a költészetükben megtalálható homogén elemek is meggyőzően alátámasztanak. Ilyenek a minimalizmus, a cinikus életrajziság, ugyanakkor a vér, átok, becsmérlés, jajgatás, testi és szellemi önsanyargatás illetve gyalázatosság poétikája, mindez a hitelesség és az individualitás nevében. Költeményeikben egyaránt érzékelhetők a poszt-kommunizmus örvénylő tranzíciójának, illetve az amerikai irodalomnak főbb jegyei.

A harmincas éveikben járó román írók sűrű hálózatot képeznek. Korrupció, részrehajlás és pénzmosás végett nagyrészük elutasítja a Román Írószövetség programjait és ez a(z op)pozíció nagymértékben járul hozzá egységükhöz. Ebből kifolyólag az antológiám szerzőinek négyötöde nem vállalt efféle tagságot.

A kétezresek olyan felolvasó klubokat, irodalmi műhelyeket alapítottak, mint amilyen a bukaresti Blecher Intézet, a kolozsvári Thoreau unokaöccse, illetve a brassói Dactăr Nicu’s Skyzoid Poets. Ezenfelül saját folyóirataikban (Poesis internațional, Zona Nouă, Subcapitol), blogjaikon és nem utolsó sorban a Facebookon is aktívan vitatják a fontosabb irodalmi eseményeket.

MB: Ez az antológia mindenképpen hiánypótló, de talán te jobban rálátsz, vagy más szemszögből látsz rá a román irodalom, azon belül is a költészet magyar nyelvű megjelenésére, reprezentáltságára. Vannak-e még nagy hiányosságok, amelyeket mindenképpen pótolnia kell a magyar fordítóknak?

MT: Általában a szélesebb körökben terjedő műfordítások (például Mircea Cărtărescu, Radu Aldulescu, Petru Cimpoeșu vagy Filip Florian könyveire gondolok) a Román Kulturális Intézet támogatási programjainak eredményei. Nem minden román író azonosítja magát az intézet politikájával, ők ezekben a programokban nem vesznek részt, következésképpen sajnos műveik fordítása-kiadása nehézkesebb, akadályokba ütközik. Szerintem ilyen esetekben van szükség készséges, fiatal fordítókra, akik a határon túl is kutatnak megfelelő támogatási pályázatok után.

Személy szerint a költészetben otthonosabban érzem magam, mint más műnemben. Ebből a szemszögből igenis elmondhatom, hogy számos múlt századi szerző könyve maradt még a várólistán. Gellu Naumon kívül – akinek a lírájából nemrég küldtem ízelítőt a Versumnak, és akivel jövőre lesz több időm foglalkozni –, megemlíteném többek közt Mircea Ivănescu, Virgil Mazilescu, Leonid Dimov, Emil Brumaru, Angela Marinescu és Mariana Marin költőket. Poétikájuk olyannyira különbözik, hogy egy-egy (al)irányzat úttörőinek nevezhetők: Naum szabad-asszociatív költészete és annak ragályos nemtörődöm humora a szürrealista víziók román költészetben betöltött szerepét tükrözik vissza. Mircea Ivănescu a formaiság dekonstruálásának atyja, precíz verssorain belül a banalitások randomsága uralkodik. Dimov, Mazilescu és Brumaru oniristák, álombeli poétikájukban viszont alig lehet közös nevezőre bukkanni. A szürrealista költészethez képest lírájuk nem a spontán ihlet diktálásának szüleménye, hanem javarészt lenyűgöző eklektika. Angela Marinescu expresszionista és zsigeri költészete legalább olyan utóhatást generált a fiatalabb nemzedékek soraiban, akár Mariana Marin vallomásainak meghökkentő kilátástalansága. Azt gondolom, mindegyikőjük megérdemelne legalább egy magyar kötetnyi tiszteletet.

MB: Mivel magyarról is fordítasz román nyelvre, kézenfekvő a kérdés. Készül-e esetleg ennek az antológiának párdarabja, amelyben a kortárs magyar költészetből szemezgetsz a román közönség számára? S ha igen, vajon tényleg csak szemezgetés lesz-e, vagy ott is van valamilyen tematikus ötleted, amely meghatározná a válogatást?

MT: Gyakran szoktam párosítani és megfeleltetni az irodalmi dolgokat, legyenek azok könyvek, szerzők vagy projektek. Számításaim közé tartozik a román olvasóközönségnek bemutatni a magyar „kétezreseket”. Természetesen a koncepció más lesz, azt majd akkor találom ki, miután elolvastam a kiválasztott szerzők alkotásait. A scouting-listámon 6 hely már foglalt, ugyanakkor szeretném, ha ez az antológia legfeljebb 10 szerző műveiből nyújtana válogatást.

Nemrég Andrei Dósa műfordító-társammal tolmácsoltunk a kolozsvári Steaua folyóiratnak 10 magyar költő verseiből. Ő tovább ment és egy 9 szerzős antológiába foglalt olyan erdélyi magyar szerzőket, mint André Ferenc, Horváth Benji, Fischer Botond és Varga László Edgár. A könyvnek nagyszerű visszhangja a pozitív kritikák számában is mutatkozott – ez arra is tesz bizonyságot, hogy az itteni értelmiségiek között a román-magyar ellenszenv aligha létezik.

MB: Te magad is egy román nyelvű világirodalmi folyóirat szerkesztője vagy. Legelőször az érdekelne, hogy a Poesis internațional milyen céllal jött létre, mi a küldetése, milyen szerepet tölt be a romániai folyóiratok sorában. Örülnék, ha mesélnél arról is, hogyan folyik a szerkesztés: mit kezdtek például az angol nyelvű irodalmak túlsúlyával, le tudtok-e fedni egzotikusabb nyelveket, vannak-e olyan nyelvek, illetve szerzők, amelyekre/akikre különös figyelmet fordítotok? Valamint érdekelnének a közönségből érkező visszhangok is: van-e olyan szerző, akinek a művei az átlagosnál jobban rezonálnak az olvasókkal?

MT: Igazából csak idén csatlakoztam a Poesis internațional félévenként megjelenő masszív folyóirat-szerkesztőségéhez. Sok a közös a Poesis internațional és a Versum közt, hiszen ugyanabból a célból jöttek létre – népszerűsíteni a világirodalmat és azon belül a költészetet. A kettő abban különbözik csak, hogy míg a Versumon a klasszikus(abb), akár több száz éves költészetek is helyet kaphatnak, addig a Poesis internațional jóformán csak a kortárs költészettel foglalkozik; illetve mi elsősorban nyomtatott formában jelenünk meg.

A szerkesztést teljes egészében a folyóirat főszerkesztője végzi, Claudiu Komartin – aki talán nevezhető a legaktívabb líra-promóternek Romániában. A többiek általában neveket javasolnak, ötleteket dobnak fel, illetve recenzálnak úgy román, mint lefordított köteteket. A Poesis internațional eddigi 19 száma tartalmaz észak- és latin-amerikai, nyugat-európai és nem kevésbé közép- és kelet-európai szerzőket; jó számban vannak képviselve a svéd, török, francia, szerb, magyar illetve héber költők.

Ami az olvasók kedvező rezonálását illeti, példaként megemlíteném Gökçenur Ç. török költő kötetét – amit ugyancsak Komartin fordított le –, a dél-koreai Ko Un verseit, a máltai Glen Calleja plakettjét és, nem utolsó sorban, Kemény István versgyűjteményét Andrei Dósa fordításában.

MB: Megmondom őszintén, egy tűnő pillanatra meglepődtem, amikor arról olvastam, hogy bár kétnyelvű vagy, már három román nyelvű versesköteted van, s egyetlen magyar nyelvű – s Závada Péter fülszövegéből úgy veszem ki, hogy részben vagy egészben az is fordítás: a saját magyarításodban. Mi dönti el írás előtt/közben, hogy melyik nyelvet választod? És mi az oka annak, hogy – a köteteid alapján legalábbis úgy tűnik – a román nyelv vált dominánssá? Ez tudatos döntés eredménye, vagy inkább sorsszerűen alakult így? A nyelv kérdése felvet egy további kérdést is: melyik nyelv irodalmát találod inspirálóbbnak, melyik hat rád inkább?

MT: Erdélyi magyar családból származom, ebből kifolyólag kiskoromban magyar versikéket komponáltam. Majd a szüleim román tagozatra írattak és ezt a döntésüket mai napig sem bánom, hiszen csakis ennek köszönhetően már serdülőkoromtól fogva két nyelvet is nevezhettem anyanyelvemnek. A váltás észrevétlenül történt, gimnazista éveimben, amikor a román modernista költészetet tanultuk, kiváltképp Bacovia szimbolista költeményei tetszettek, illetve Tudor Arghezi innovátor metaforái, mindketten – átvitt értelemben – Baudelaire és Verlaine utódai.

Majd jött a román–angol szak. Egyetemi éveimben többet olvastam önszorgalomból, mint a kötelező olvasmányokat. Akkor fedeztem fel Gabriel Daliș, Constantin Virgil Bănescu és Andrei Doboș fiatal költők zen hangulatú verseit. Matei Vișniec és Ioan Moldovan „nyolcvanas” költők is nagy hatással bírtak lírai elképzeléseimre. Továbbá az amerikai úgynevezett vallomásos költők – Sylvia Plath, Anne Sexton, John Berryman – öncentrikus perspektívája.

Ami a magyar kultúrszférát illeti, először Huszti Gergely (Illuzió, Tai Chi Teacher) és Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag) elvont vagy épp enjambement-os dalszövegei ragadtak meg. A költők közül pedig leginkább József Attila, Kassák Lajos és Petri György.

Igen, a cuticulum vitae című kötetemet románul írtam, majd néhány hónapra rá átesett a korántsem egyszerű fordításon. Ez azért van, mert az újlatin nyelveket érzem közelebb a kifejezési reflexeimhez. A magyar nyelvben élvezem az összetett szavak hangzását, a melléknevek sokszínűségét, viszont a román nyelv több teret hagy a variálásnak, például a rugalmas nyelvi szabályokból kifolyólag a hangsúlyozás adta lehetőségek izgalmasan aknázhatók ki. Az irodalmak terén is inkább a románban vagyok jártas, ám az utóbbi két évben nem kizárt, hogy a magyar olvasmányaim is jelentősen gazdagították a képzeletem.