Ocean Vuong

A bika

A hátsó udvaron állt egymagában, olyan sötéten
hogy az éjszaka lilának tűnt körülötte.
Nem volt más választásom. Kinyitottam az ajtót
& kiléptem. Szél
az ágak közt. Csak bámult rám kerozin-
kék szemeivel. Mit akarsz tőlem? Kérdeztem, mert megfeledkeztem róla,
hogy nincsen rá nyelvem. Lélegzett,
hogy életben maradhasson. Már fiú voltam –
így gyilkosa is
gyerekkoromnak & mint minden gyilkosnak, istenem
a mozdulatlanság volt. Istenem, és ő még mindig
ott állt mozdulatlanul. Mint olyasvalami,
amiért egy száj nélküli ember imádkozik. A kékeszöld lámpa
csak forgott szemgödrében. Nem vágytam
rá. Nem akartam, hogy gyönyörű
legyen – de szépségét többnek reméltem
a fájdalomnál, elég gyöngédnek ahhoz, hogy
kívánhassam, nyúltam
utána. Utána, nem a bika, hanem
a mélységei, nem egy válasz, hanem
a bebocsátás, egy állat
körvonalai, önmagam után.

Závada Péter

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.