Lenyűgöző a Claudio Pozzani Reading Tour 2014 legkülönfélébb helyszíneinek és sűrű dátumainak felsorolása: ennek keretében látogatott el Magyarországra is. E turné vége felé adódik a kérdés: milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

Számomra a költészet elsősorban szóbeliség, de abban az értelemben, hogy testet adjunk a lelkének, nem a puszta hangzásért. Ezért úgy hiszem, a költészet megfelelő közege a színpad, a nyilvános felolvasás – bensőségesebb szövegek esetében éppúgy, mint performatív verseknél.

A költő hangjától a hallgató füléig érő varázsfonal a legmélyebb és legősibb művészeti forma, olyan elemi erő, mely nagyobb hatásra képes bármely más kifejezésnél, mert a szó az emberi létezés maga. Élő felolvasás közben ezért egész testemet beleadom, végül pedig egyszerre vagyok kiüresedett és telítődött. Külföldre menni mindig örömforrás, mert szeretek utazni, látni, új helyeket és embereket megismerni, folytonosan próbára tenni magam olyan hallgatók előtt, akik esetleg nem ismernek. Másfelől bánatforrás is, mert jártamban-keltemben megállapíthatom, hogy saját hazám, Olaszország mennyire megfeledkezik első számú sajátosságáról, a Művészetről, a Szépségről, a Kultúráról: bárhol járok, ez a három Grácia nagyobb tiszteletnek örvend, mint Olaszországban, ahol pedig bővelkednek bennük.

A turné kimenetele mindenesetre lelkesítő volt: Kanadában, Finnországban, Romániában, Spanyolországban, Franciaországban és Örményországban nagyszerű közönség- és kritikai sikerem volt, egyebek mellett azáltal, hogy négy új kiadóra találtam, akik megjelentetik majd verseimet Spanyolországban, Finnországban, Romániában és Kanadában.

Melyek voltak költői „camminója” első lépései és legfontosabb mérföldkövei?

A költészetet gyermekként fedeztem fel, hétéves korom tájt, az Odüsszeia egy rendkívüli, televíziós feldolgozása láttán, Bekim Fehmiu és Irene Papas főszereplésével. Minden epizód előtt a nagy Giuseppe Ungaretti szavalt el néhány verssort a rá oly jellemző, delejes és erőteljes, szónoki stílusban… és szó szerint villám csapott belém. Később, az iskolában Neruda, Leopardi és Marinetti voltak azok a találkozások, melyek nyomot hagytak bennem. Verseket írni már gyermekfejjel elkezdtem, felolvasásokat tartani azonban csak tizennyolc éves korom körül – és rögtön láttam, hogy ez a helyzet tetszik és kielégít. S bár néhány évre félbehagytam a költészetet – ekkoriban számok írásának szenteltem magam, melyeket rockzenekarommal énekeltem –, utóbb visszatértem első szerelmemhez, a költészethez, mindössze két regény kivételével. Gyermekkori álmom az volt, hogy körbejárjam a világot az előadásaimmal: azt mondhatom, ez többé-kevésbé sikerült, méghozzá a show-biznisznél kétségkívül nehezebb és kevésbé megbecsült művészetben…

Ön a megálmodója, alapítója és főszervezője a Genovai nemzetközi költészeti fesztiválnak, mely 1995 óta évente kerül megrendezésre, és amely 2004-ben a Genova, Európa kulturális fővárosa eseménysorozatnak is részét képezte. Meséljen kicsit a fesztivál történetéről és erről az első húsz alkalomról!

Minden abból a vágyból született, hogy tereket osszak és hódítsak meg a művészet és a kultúra szolgálatába állítandó. Mindig volt elegendő kreativitásom, felelőtlenségem és merészségem ahhoz, hogy semmitől ne riadjak vissza, s így már az első nyilvános felolvasásoktól kezdve mindig arra gondoltam, hogy a megszerzett tereket más költőknek is rendelkezésére bocsássam. 1985-ben nyitottam egy klubot, az Időutazók Körét, ahol az első közös felolvasásokat tartottuk, majd a város más pontjain is feltűntünk, egészen addig, mígnem felmerült az ötlet, hogy igazi nemzetközi költészeti fesztivált hozzunk létre – szerettem volna, hogy eza legnagyobbá váljék egész Olaszországban, már csak azért is, mert a korábbiak, Rómában és Milánóban, időközben megszűntek. Az első alkalmat olasz és külföldi szerzők tucatjainak részvételével és huszonkét napos, folyamatos műsorral szerveztem meg! Ez a Guinness Rekordok Könyvébe illik… s mindezt akkor még anyagi támogatás nélkül. Szerencsére megtörtént a csoda, európai pályázatot nyertünk a legjobb európai költészeti projektként, s ez megkímélt bennünket attól, hogy saját zsebből kelljen kifizetnünk az egész rendezvényt… Attól a pillanattól fogva a fesztivál évről évre nőttön nőtt, csakugyan a legnagyobbá vált Olaszországban, húsz esztendeje alatt ezernél is több résztvevő költővel a világ nyolcvanöt országából, Nobel-díjasoktól ifjú titánokig, és évente százhúsz ingyenes programmal.

Jellegzetessége a 360°-os nyitás: sosem húztam stilisztikai határokat a költők előtt, mint azt sajnos sokan megteszik. Az egyetlen követelmény a minőség. Ezen felül a fesztiválon éppúgy szerepeltek már kísérletezők, mint klasszikus költők – különféle nyelveken, beleértve a dialektusokat is –, valamint más művészek is, nem csupán költők, de olyanok, akik a szavakkal szoros kapcsolatban munkálkodnak.

Miként lehetséges napjainkban a túlélés főállású költőként és kulturális szervezőként?

Nehéz, szinte lehetetlen. De nem szabad feladni vagy hagyni magunkat megrémíteni. Ha valaki húszévesen hisz egy álomban, és eljut odáig, hogy megvalósítsa, akkor többé nem fordulhat vissza mindaz elől, ami még vár rá. Olaszországban a kulturális költségvetés 0,00%-át szánják a költészetre, amely élő előadás formájában sem létezik. A költészet a gyakorlatban annak ellenére nem létezik a minisztérium számára, hogy – a mozival és a klasszikus zenével egyetemben – Olaszországnak ebben a művészeti ágban telt a legtöbb öröme. Szerencsére akad olyan közönség, illetve néhány üzletember és helyi támogatók, akik nem adták meg magukat teljesen a romlásnak és a divathullámoknak.

{youtube}4yhxH5vGnH0{/youtube}

Hogy érezte magát rövid, magyarországi tartózkodása során? Szándékozik folytatni az együttműködést magyar kollégáival?

Budapest olyan város, amely rengeteg energiát ad nekem. Az ország többi részét sajnos nem ismerem. Örömmel töltene el, ha Magyarországon, magyar fordításban is megjelenhetnék, és ha eljöhetnék egy felolvasókörútra. A másik dolog, amelynek a megvalósításáról álmodom, egy nemzetközi, költészeti fesztivál Budapesten, együttműködésben a helyi kapcsolatokkal éppúgy, ahogy Japánban, Belgiumban, Franciaországban, Finnországban és Németországban tettem. Emellett abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan, rendkívül érdekes, magyar szerzőket ismerhetek, mint Szkárosi Endre, Tóth Krisztina vagy Fábián László, akik egyebek közt Genovába, az én Fesztiválomra is ellátogattak.

Melyek a jelenlegi tervei és ötletei a jövőre nézve?

A következő Fesztiválon és a Stanza della Poesia (‘A Költészet Szobája’ – F. D.) című rendezvénysorozat 2014/2015-ös évadán túlmenően egy cikluson dolgozom a Szépségről a művészetben, a kultúrában és a mindennapi életben, illetve egy költészeti folyóirat és kiadó elindításán Párizsban. Szerzőként nemsokára befejezem L’orlo del fastidio (kb. ‘Az undor pereme’ – F. D.) című tanulmányomat – egyfajta kiáltványt a mostani társadalom művészeti, erkölcsi, társadalmi és kulturális elállatiasodása ellen –, valamint a Strisciare o volare (‘Csúszni-mászni vagy repülni‘ – F. D.) című regényt, mely épp egy forradalmat beszél el…

Az interjút Faragó Dániel készítette