Sabelo Mlangeni: Invisible Woman I

A hegyi nő

aki belemar az emberekbe
(mint belzebuth)
szeretetből, az
én vagyok, a nő, aki
virágokkal harcol

háborús időkben.
„Hallgassatok ide, előre szólok, hogy
cigány vagyok, és
ha valakit zavar, hogy
cigány vagyok, kérlek,
mondjátok meg már most,
kérlek, később aztán ne
bántsatok emiatt.
Mert én (nem)
olyan akarok lenni,
mint ti mindannyian. Tanulni akarok, tudni”

a törvényeket, amelyek felsőbbrendűek
az emberi törvényekhez képest.

a hegyek ránk omlanak,
mire te elhatározod, hogy eljössz.
telefonunkat a fagyasztóba
tesszük, és te azt kérdezed,
meleg van-e nálam.
azt mondom, hogy azoknak a nőknek
az utolsó generációjához tartozom,
akik levágják a címkéket,
kiterítik a férfi ingét
száradni a fűtőtestre
éjjel, mikor hazaér,
és megizzadt az egyenruha alatt

a díszfelvonuláson. azoknak a nőknek
az utolsó generációjához tartozom,
akik még képesek hiányban szeretni,
akik még képesek pótolni egy anyát,
akik még képesek pótolni egy apát,
akik még képesek gyereket foganni
a gondolataikban,

hogy te félelem nélkül
szerethess. megmondtam,
ha már nem
válaszolok neked,
azt jelenti, meghaltam.

az anyák mindenre képesek,
az anyák megoldásokat találnak,
az anyák úgy beszélnek, hogy kezüket
a szájuk elé tartják. lépéseikből minta rajzolódik ki,
mikor a vízen járnak. húzzák maguk után
a gurulós bőröndöt tele

emlékekkel, amiknek az értelme a
közismert drámában keresendő,
de erről nem szokás beszélni,
amikor azt mondom, úgy éreztem, mintha
nem lettél volna valami jól este,
jelekkel (?) felelsz:

nem, semmi gond,
csak bebeszéled magadnak.

fordítása