A leveleket rugdosom
Kicking the Leaves

1

A leveleket rugdosom, október Ann Arborban,
megyünk hazafelé a meccsről,
koromszínű napon, lóg az eső lába;
rugdosom a juharleveleket,
a vörös hetven árnyalatát, öregpapír-
sárgát; és nyárfalevelet, törékenyt és fakót;
és szilfa levelét, egy elátkozott faj zászlaját.
Rugdosom a leveleket, ismerős a hang,
ahogy a levelek felkavarodnak cipőm nyomán
és visszahullnak; és eszembe jutnak
az októberek, ahogy Connecticutban iskolába megyek
kordbársony térdnadrágomban, ami épp úgy
susogott, mint a levelek; és egyszer egy vasárnap,
almabort vettem egy földút menti standnál
New Hampshire-ben; és rugdosom a leveleket
1955 őszén Massachusettsben, tudva,
hogy apám meghal, mire eltűnnek a levelek.

 

2

Minden ősszel a New Hampshire-i farmon,
ahol anyám felnőtt, vidéki lány,
nagyapám és nagyanyám befejezte az őszi munkát,
betakarította az utolsó zöldségeket
a hideg földekről, befőzte, eltette a gumókat és az almát
a konyha alatti pincébe. Aztán
utolsó őszi feladataként nagyapám
a házfalhoz gereblyézte a leveleket.
Egyik novemberben felutaztam az egyetemről látogatóba.
Nagy gereblyéket vonszoltunk, akárcsak nyáron a szénához,
odahúztuk a leveleket a gránittalapzat tövébe
a ház körül, a ház minden oldalán,
és aztán, hogy úgy maradjanak, fenyőágakat metszettünk,
és keresztben ráfektettük őket a levelekre,
zöldet a vörösre, amíg a ház
be nem volt bugyolálva, készen a hóra,
ami tömörre fagyasztja majd a leveleket, mint egy szűk szoknyát.
Aztán a pajtán keresztül fújtatva bementünk,
levetettük csizmánk és kabátunk, kezünket dörzsöltük,
leültünk a konyhában a hintaszékbe, és kortyoltuk
a feketekávét, amit öreganyám főzött,
ültünk hárman együtt, némán, a szürke novemberben.

 

3

Egy szombaton, mikor még kicsi voltam, még a háború előtt,
apám hazajött fél nap után, délben az irodából,
a Bates College pulóvere volt rajta, piros alapon fekete,
rajta keresztbe tett hokiütők, és ott gereblyézett mellettem
az udvarban, és ott bukfencezett velem
a levelek közt, és megfogott, nevetve cipelt, levelekkel
a hajamban, oda a konyhaablakhoz,
ahol anyám láthatott minket, mosolygott, mutatta,
tegyen le, attól félt, leesem és megütöm magam.

 

4

Rugdosom ma a leveleket, ahogy sétálunk hazafelé
a meccsről az embertömegek között,
kezükben élénk zászlók, mint számtalan élénk levél,
a lányom magas, akára nyírfa, és haja
sárgásvörös, mint a nyírlevél,
felnőtt, tizenöt éves, egyre nő; és a fiam
pompás, mint a juhar, ő húsz,
egyetemre jár, előttünk megy, lépése
ruganyos, alig várja, hogy bejárja
a föld minden erdejét. Elnézem őket
innen, az Ann Arbor-i faházunk mellett összehúzott
levélkupacról, átellenben az iskolával,
ahol olvasni tanultak,
ahogy alakjuk egyre kisebb a távolban, integetnek,
és tudom, hogy én tűnök el,
nem ők, hogy én gázolok előbb
a levelek közé, én térek az útra,
amin majd ők is követnek, októberek, évek múlva.

 

5

Idén akkor tértek vissza a versek, amikor a levelek lehulltak.
Rugdosom a leveleket, hallgatom, ahogy a levelek mesélnek,
emlékezem, így hát előretekintek, és felépítem
a halál házát. Felnéztem a juharfákra,
és megtaláltam őket, a tiszta vágy hangzóit.
Azt hittem, eltűntek örökre,
míg a madár azt dalolta, Szeretlek, szeretlek
és forgatta fekete fejét jobbra-balra, tágra nyílt vörös szemét,
megannyi év telén át, hidegen,
mint a drótháló íze, mint a klinkertéglák zenéje.

 

6

Rugdosom a leveleket, és sírokat fedek fel.
Öregapám hetvenhét évesen halt meg, márciusban,
épp levedzett a juhar; és emlékszem apámra,
ahogy húsz évvel ezelőtt
halálra köhögte magát ötvenkét éves korában
a kertvárosi házban. Ó, hogy szórtuk
a leveleket a levegőbe! Hogy bukdácsoltak és örvénylettek köröttünk,
mint lassan csobogó víz, amikor együtt sétáltunk
Hamdenben, a háború előtt, mikor Johnson’s Pond
még nem hódolt be a házaknak, kettesben,
kéz a kézben, és a párás levegőben az illat,
égő levelek;
hat év múlva én is ötvenkét éves leszek.

 

7

Most zuhanok, lépek és elhullok,
és érzem, ahogy a levelek testem alatt zúzódnak, testem
lebeg a levelek óceánján, éjszakájukban,
haláltól, levelektől hízó éjszaka, ringat, mint az óceán.
Ó, az élveteg zuhanás a levelek karjába,
a levelek puha ölébe!
Arccal lefelé, a levelek közt úszom puhán,
szívom a juhar fanyar aromáját, hosszan
siklom le október legmélyére,
ahol a farm bebugyolálva télire, a leves gőze
hagymát és répát lehel
a nyirkos függönyre és ablakra; és az ablak mögött
látni a magas, kopasz juhar törzsét és ágait, a tölgyet
néhány megviselt, elbarnult maradéklevelével,
és a lucfenyőket, ahogy tartják a zöldet.
Most lépek és elhullok, diadalmasan, visszatérve
a halálból – a halál okán, összhangban a halállal
ismét a levelek illata és íze,
és az öröm, az egyetlen kitartó öröm, hogy helyet kaptam
a levelek történetében.

 

fordítása