Marin Sorescu

A párbaj

Ivan Dumitrașcu, a maga hetvenakárhány évével,
Már csak marhanyelvet és marhaszívet evett,
Mert azokat fogatlan szájával is meg tudta rágni.
Most lovasszánon viszik a völgybe.
Ott ül a töpörödött vénember a felcser
És a vizsgálóbíró között,
Potyog a könnye hófehér szakállára.

„Ugyanbiza milyen bajuk lehet a vén Dumitrașcuval,
Hogy lovasszánon viszik a völgybe?”
Nézi a falu a gőzölgő lovakat,
Csikorogva csúszkál a patkó a jeges úton,
Neki meg potyog a könnye,
Ahogy hangtalanul sírdogál.

Gyakran veszekedett a fiával,
Senki nem tudja, mit mondhatott a gyerek az öregnek,
De az előkapta az ócska mordályt:
„Hagyod már abba, ebadta kölyke!”
De az tovább pörölt, rázta az öklét az ámbituson,
Mert két ház állt egymással szemben a portán.
„Na megállj!”, mondja az öreg, s rálő a puskával.
Illetve hát dehogy puska az, ócskavasnak is hitvány.
De a fiú holtan esik össze.

Volt családja is neki, asszony meg gyerekek, éppen akkor jöttek
Haza apóséktól. Az asszonyt Gheorghițának hívták,
Szőrös, vastag szemöldökű fehérnép volt,
Ispășoiu leánya, egy vérből való Surghie Sandujával.

„Mi történt, jóemberek, hová viszitek az öreget?”, kérdezi ez is, az is a kerítés fölött.
„Hogy mi történt? Párbaj. Párbajozott a fiával (nem tudjuk, mit mondhatott az öregnek),
Egyik ezen az ámbituson, a másik meg amazon,
Egyik a nyelvét forgatta vitézül, a másik előkapta a flintát,
S ezzel vége is volt. Ne röhögjetek, inkább imádkozzatok!”

Mikor már az utolsó, bulzești-i ház is a hátuk mögött maradt,
Megszólal az öreg:
„Hé, földik, ne vigyetek engem a bíróságra.
Vigyetek egyenesen a sóbányába,
Mert bűnös vagyok én, minek ekkorát kerülni?
Látjátok-e, ez az út visz oda,
Erre szoktak menni a rabok vasra verve.”
(Épp a vâlci-i útkereszteződésnél jártak.)
De a vizsgálóbíró meg se mukkan.
Dumitrașcu folytatja: „Akarom mondani:
Mégiscsak elmegyek a bíróságra.
Be fogom perelni az Istent, hogy ilyen büntetést sózott ráncos nyakamba!
Nem nyugszom addig, míg velem nem jön a sóbányába!
Ha van igazság a földön,
Szakállával a markomban hurcolom el!”

„Fene abba a puskába!
Mi lelhette, hogy éppen most, éppen most sült el!
Pedig már semmire se volt jó,
Csak azért tartottam meg, hogy alkalomadtán hozzávágjam a kutyához!
S lám, én most sóbányába kerülök, a gyermekem pedig ott fekszik kiterítve!
Meglásd, Uram, hiába futsz előlem!
Bizony, szakálladdal a markomban hurcollak el!”

Lövétei Lázár László

fordítása