Fernando Valverde

A zuhanás

Édesanyámnak

Emlékszel, hogyan halnak meg a pelikánok?
A délutáni nap alatt,
ami az óceán partját veri,
elnyeli őket a víz, mint az ólmot.

Semmi se mentheti meg őket.

Annyi méltóság van az ürességben,
annyi szeretet a röptükben,
hogy az utolsó pillanatban a csöndet választják.
Egyedül marad
az ütés, amit testük a vízre mér,
mint a szél észrevétlen morajlása.

Ebből a szobából nem látszik a tenger,
nem léteznek magas sziklák, és nem maradt horizont,
amit ne pusztítottak volna el.

Nem számít,
morajlást érzel ebben a fekete éjszakában,
megérintheted a kezét.

Emlékezni fogsz, ahogy észreveszed a hideget,
hogy ősszel az a tenger, amit úgy szeretsz,
újra szürke lesz, és ott marad
utána a múlt összes neve a homokba írva.

Leültél, hogy nézd őket.

Előtted,
felfordítva a láthatárt,
egy gyerek elmerül a hullámok között.
A keleti szél, meleg és tökéletes,
elárulja és ellöki őt.

Jöttél, hogy megments.

A karod,
most olyan törékeny,
magába zárja kilencéves testemet,
amíg el nem érjük a partot.

Ez biztos,
ebből a szobából nem látszik a tenger,
de úgy remeg a kezem, mint azon a délutánon.
Most a tiédet fogom,
érezd, hogy szeretlek,
hogy hogyan oldják félelmem vonásaid,
hogy az élet biztosítva van az ujjaink között.

Félretéve a testet,
úgy ütötted arcodat a vízhez,
hogy a fény eltörött.

Nincsenek csillagok az óceánban.

Nyisd ki a szemedet,
a halál olyan vak, hogy összezavar a rémület.
Nyisd ki a szemedet,
keress meg engem az óceán közepén,
majd erősen beléd kapaszkodom,
érezd, hogy szorítalak,
keressük meg a partszakaszunkat,
a tenger nem rajzolta ki neveinket,
ma van, nem a múlt vagyunk,
a verejték sós,
a tenger habja a sziklák ellen
ez a félelem az ajkadon.

Vár minket az élet.

Skobrák Máté

fordítása