Juana Adcock

Az algebra vonalai

Sötét volt az elalvás.

A város
úgy nyelte a pénzünket,
mint egy éhes tibeti kísértet.

Éberen feküdtem
homokszemeket
suttogva:

egyik a
másik
után hullott
ajkamról
fülébe.

A vihar, a kék út,
a horizont
tájjá alakult.

A falak fáradtan sóhajtottak,
amiért magukba
kell zárniuk minket.

*

Egy szem
homok még
kaparja a torkomat. Köhögök
köhögök,

hogy tisztítson,
ahogy a hajó oldalát
a víztükör ragyogása.

Tegyél azzá
aki vagyok (mondja a hajó a víznek), mert
egymagam
sosem voltam
rá képes.
Mert nem ismerek mást,
csak a kezed nyomát
ahogy belém csapsz
(mondja a hajó a víznek) és aztán
(szükséges egyáltalán említenem?)
a víz tudja, hol a fájdalom,
hova kell adni
a gyógyító csókot.

Minél többet bántasz (mondja a hajó) annál
kevésbé fáj.

*

Későn kelünk
és ragacsosan.

Egy kis köhögés még
kaparja a torkomat, mint egy morzsa vagy a rosszalló
mozdulatok ismétlődése.

„Ez vagyok, ez vagyok, ez vagyok”

Vízzel kínál, és a válaszom „mmm”,
magam sem tudom, ez igent vagy nemet jelent.
Számára igent.
Úgyhogy iszom.

*

Összehajtom magam,
mint egy origamit,
kisimítom magam,
hogy megmutassam a hajtásokat.

Itt kell lesimítani
meggátolva, hogy a víz
összegyűljön, vagy hogy
folyása lineáris legyen.

Ez vagyok, köhögés, ez vagyok, köhögés.

És a torkomból előhúztam egy vörös szálat,
egy szinte élőt.

Kirajzoltam az algebra
hosszan, hosszan húzott,
hórihorgas vonalait.
Ez az én matematikai problémám:

egy meg egy meg egy
nem jelent házasságot, de figyelj.
A hangod homokzátonyainál tompa szél fütyül,
akár egy madár csontüregében.

Ferencz Mónika

fordítása