Az óriásrákok inváziója

Bugøynes, Norvégia, Északi sarkkör.

Egy konvojjal érkeztek Vlagyivosztokból,
a harmincas években egyre mélyebbre hatoltak
a murmanszki öbölbe,
csendes-óceáni rákok, robusztus
sótömbök, lila páncélosok.
Az oroszok észre se vették őket,
nem számoltak vele, milyen sebességgel
szaporodik savanyú húsuk.

Zárt alakzatban vonultak, mélyen a huszadik században,
fölfalva algák millióit, és a szívós ollók
ingatag jégtáblákon
norvég vizekre kormányozták őket.
A keleti kolóniák napról napra
gyarapodtak, a sóból kiszívták az oxigént,
a tenger világi adóit beszedték.

És halak nincsenek már, csalinak se.
Nincs konkurenciájuk,
hacsak nem az emberek zöldszínű hálói.
Dél felé nyomulnak majd, elveszik a nyugati fjordok
szüzességét, és lecsorognak Sylt
és Helgoland irányába, Európa fiókpénztárainak partjai,
Hamburg, Anversa, Bilbao felé, összefutnak rokonaikkal
melegebb tengerekből, hogy aztán az Ígéret tavába ömöljenek.

Felmérem a megszállók erejét, Excelben
végigpásztázom a bolygó összes tengerét, a páncélosok
legcsillogóbb latinját, megszerkesztem
a túláradó élet térképeit,
a Barents-tenger jegyzője vagyok, az Oslóból
kihelyezett könyvelő. Mindez súlyként nehezedik noteszeimre,
de semmi sem annyira, mint a függelék:
— a remény szerkezete, az ellenállás elve.

Te nemzetség, ki a vizek alatt vonulsz,
a rombolás ízletes húsa, gazdagságot
kettészelő vándorlás,
az emberi összefogás mérlege, a történelem
önkéntelen hadserege,
sokasodj,
hogy a fájdalmat színültig töltsd, és teljes legyen a büntetés.