Jiří Kuběna

Az örök Bítov

Büszke Votobia, Te, köszöntelek, kamaszos szépségű
szülőföldem, itt láttam először
teliholdat, és Zdeněk kecses,
pucér hátát felülről,
miközben odalenn a sötétben
édes tóval redőzted az utat.
És itt fűzött egybe minket először
Venus is, szűzi-erényes,
a sárgaréz ágyon,
és itt a szoba 
csöndje mindig újra meglelte
elgyötört hangomat.
Bítov, Hozzád mindig
visszatérünk majd, én és Zdeněk, nem csalom meg
százados szikláidat, és a hajócska
sem habozik majd átengedni minket újra
a víz nyugodt felszínének,
vörös levelekkel
sír utánunk a terasz,
a hű, múlékony idő, és a szilaj juhar
hazug levélhullását tavasszal  
új sarjadás növi be.
Naptól napig,
holdtól holdig és csillagtól csillagig
zeng, Bítov, és újra tartós
a Te isteni időd, és ha tán egyszer
szökőkutad vidám sugara
elhalkulna, akkor híres falaid
omladékain Aeolus siránkozása söpörne végig.
Te ugyanis nem a halandóknak,
te az isteneknek feded fel csak meztelen titkodat, Bítov,
az istenek választottak ki
téged a csönd lakomáihoz,
és talán egyszer, ha
az istenek asztalához ül, mit sem sejtve 
egy halandó,
az nem hal meg, hanem,
hála neked, Bítov, örökkévaló lesz. 

Csehy Zoltán

fordítása