Federico Italiano

Az új nyelv

Karin Birmele-nek

Új szótárra vágytál, a padlizsánok
és répák nyelvére, kappák és umlautok nélkül,
hangsúlyosra, véghangsúlyosra főként,
melyben a lenni harmadik személyben
Kelet felé gyorsul
(olykor egy-egy neutrális az, tudom, ne vicceljek,
a semlegesnem komoly dolog,
bár csak ektoplazma a tüdőmben).

Aztán jött a passato prossimo és az imperfetto, de észre se vettem,
mennyit fejlődtél nyelvtanból, nem magyarázkodtál
már a jövővel kapcsolatban, és csapatostul bukkantak föl
a naplóbejegyzések, múltidejű válaszaid és a keveredés
folyamatosak és befejezettek mozgása közt.
Még a névmásra sem emlékszem,
mégis hirtelen ott volt az összes
részes eset: nekem ízlik
a grépfrút, tárgyeset: a ruhákat,
és a dominatívusz: akarok, még.

Emlékszem a szemantikai evolúcióra,
az idiómapárbajra az egy kalappalról,
a kifejezés metaforikus ellenállására,
az óhajtó mondatra érkező válaszra
(igen, majdnem úgy, mint a crêpes-re Bretagne-ban),
arra, mikor először osztoztunk a haragban
és a filológiai különbékére:
a nyelvben és nem a nyelvért gondolkodni.

Lexikális és kulináris viszonyok, a miénk, az én gránátalmám,
az én polipom, mindig is kedvelted
a konyhai alkímiát.
Egyfajta hipotaktikus kommunikációt, mely fegyelmezett,
ternáris, indoeurópai.

Amikor aztán
a saját nyelvedre váltottál, édesebb volt
még a félreértés is.
Alávetettem magam egy lovassági, hadászati igének,
mely képes volt ketté válni, áthelyeződni
a főmondatban, magába foglalni mindent
szótövek és képzők ölelésében,
maga alá rendelve
az alany oltárjait és a bővítmények legelőit.

Veled kezdtem el dohányozni, veled, te új és mégis ismerős nyelv,
elszívtam mindet, egész az égető fájdalomig
éjjelente a gége alatt, egész
a függőleges kaparásig.
                                                      Letüdőztem őket,
hogy megfékezzem a fonetikus baktérium terjedését,
hogy fölrázzam az ősök rājā-it, rex-eit és rīx-eit,
a sarmatói íjászokat és a védikus fogathajtót,
kik ekkor még tüdőm katakombáiban szunnyadtak.

Závada Péter

fordítása