Henri Matisse: Icarus (1947)

Bořivoj Kopic 

Bakelitvilág
(Bakelitový svět)

Ikarosz fekszik a földön…
Naponta lépünk át rajta,
szárnya maradványait a lefolyóba mossa az öntözőkocsi

A szeme sötétjét,
a mosoly cafatait az ajkán…

A nyári napnak időnap előtt vége,
a szárnyak maradványai vadul
rángatóznak a csatornarácsok alatt,
még meglévő ereikből
folyik a vér…

Itt senki sem repült.
És az embertömeg mégis ezen a korai estén
e lezuhant kísérletező énekét
akarta!

Miféle hallatlan modortalanság
repülés nélkül lezuhanni,
ráadásul az utca kellős közepére!

A szárnyak alulról jövő kiáltása
belehal az est muzsikájába,
mégis úgy tűnik, hogy
e zajgás kísérete lesz…

Egy csillag sarka a sok közül
a szemünkig nyomul,
azt képzeljük,
hogy az éj sötétjétől vakon
akarunk elszállni,
s a vér alapszínének helyén
színek egész palettája rajzolódik ki…

Nem könnyű költőnek lenni,
ha elvetjük a mártírok szavát…
Nem könnyű látónak maradni,
ha elvetjük, hogy szemünk szaruhártyáját
megsebezze a sötétség…

Az üde tavasz folytonos jötte
és az elbűvölően fájdalmas őszöké –
mind Ikarus szemének hajdani kincsestárából
származott…

Reccsent a közelben a bakelitvilág.
Reccsent a gyönyör,
akár a tűzijáték,
pedig háborús jeladás volt.

Egy magányos csillag
dalra fakadt.
Míg egyre erősödik a fájdalmasan lüktető
szárnyak sírása,
ballag a költő az utcán,
kezet nyújt,
felépíti képzetei
apró Bábel-tornyát.

Éjfélkor,
amikor a halott Ikarosz szélesre nyitotta a szemét,
azt az azúrkék szemét,
vagy a mindent bekebelező éj nyitja meg a szívét és az ereit –

itt a tenyerünkben valami szétrobbant,
valami, amit fölajánlkozásként értelmeztünk,
vagy tán, ezer bocsánat, szerelemként,
és a hamisított bakelitszív  robbanása
megsemmisült a csillagzúgásban,
melyet az előváros peremén
a költőn kívül
meg sem hallott
senki.

1980. szeptember

fordítása