Claudio Pozzani

Nem tudom, hogy a tenger
(Non so se il mare)

Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi.
Nem tudom, ki vagyok,
a gondolkodó-e
vagy egy véletlen gondolat.
S ezeken a vakítóan
unalmas nyári napokon
mindig akad egy távoli kiáltás,
mely szirtről szirtre visszaverődve
egy-egy rák mellett hal el,
és hátsó tapadókorongjaim
egyre ritkábban és lassabban
szakadnak el
sós törülközőmtől.
Ebből a távlatból szemlélve
a napernyők és emberek
mind a körülöttem lévő,
kövecses falakba szúrt lándzsák,
lábuk hegye méregbe áztatva,
és még nem tudom,
ki hajigálta őket rám,
és miért tévesztett céltáblát.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi,
hogy értelmes-e érezni,
és hogy öt érzék kiad-e egy érzelmet.
Hányszor is
tértem vissza tőled csalódottan
testem belsejébe.
Nehézkesen és darabosan jártam vissza,
mint egy kilyukasztott kerekű kamion,
s még csak szemeim
kapuját sem hallottam meg
becsukódni mögöttem.
Hányszor lejtettem volna
Örömtáncot érted,
együtt a legyekkel
a csillár alatt,
mint reggelente régen,
ha nem mentem iskolába
betegség miatt.
Az az örömtánc most
a bensőmben rekedt,
és megremegtet mindent,
a tollat, a tejeslábost,
az olvasmányaimat,
az irományaimat.
Mire akarod, hogy gondoljak épp,
ha nem az összes éjszakára,
melyeket nappal elvesztegettem,
és a tűző napra,
amely azt sem tudja, mi az az éjszaka,
főleg nem egy olyan
istenigazából sötét,
egy ködbe-hóba veszett
szállóban
próbálván hozzászoktatni a szemet,
hogy észrevegye alakod,
anélkül, hogy lélegzeted,
az illatod
vagy karórád ketyegése segítené.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi,
és a nap alatt
behunyt szemmel
a sötétségre gondolok.
Hogy állíthatsz hát olyat,
hogy én ne gondolnék rád,
mikor magam vagyok a házban,
s lecsavarozom a fejem,
kicserélni rá az izzót az olvasólámpában,
s lecsatolom a karjaim,
kabátfogast csinálni belőlük,
lábamat meg a fülem
helyére teszem
a macska mulattatására.
Annyira szeretném
hallani, ahogy miákolsz,
miközben éhesen bámulsz rám,
s hogy ehhez elég legyen kitárnom
az ósdi hűtőm ajtaját,
vagy a te gyomrodét.
A rákok mostanra belefáradtak
a távolba kiáltó holttestek
lejtmenetben összegyűlt
kupacába vermeik előtt.
Elvonszolják őket,
dacolva a kölykökkel, kik acélhuzallal s hálóval
órákig is kibírják a napon,
fittyet hányva uzsonnára és dinnyére,
csak hogy előcsaljanak egy szőrös rákot,
megkergessék,
felnyársalják,
láthassák meghalni,
míg a következő távoli kiáltás –
visszhangja labdapuffanásnak és kacajnak –
nem talál többé már senkit,
aki holttetemét elvontatná
a Nyári Hangok Temetője felé.
A napernyők összecsukódnak,
mint a medúzák,
miközben helyet foglalok,
hadd kezdjen társalogni a hátam
a láthatárral.
Mindig hallom őt beszélni,
de sohasem látom,
épp mint téged,
és ha nem léteznének tükrök,
még csak azt sem tudnám,
mennyire hasonlítotok,
te és a hátam.
Azonos kifejezések,
ugyanaz a ragaszkodás hozzám, de a magatok módján.
A szirteken az emberek
a legjavukat hagyták hátra,
dinnyehéjak,
papírfecnik,
cigarettacsikkek.
Nem tudom, hogy a tenger
a hullámokat gyártja-e
vagy elszenvedi.
Nekem ma sem
sikerült őket
se megszámolni,
se megállítani.

Faragó Dániel

fordítása

A vers eredetiben itt olvasható.