Dominique Meens

Az idő viszontagságainak kitéve,
(Exposé aux intempéries)

alszik a gém [héron]. Legalábbis úgy tűnik. Ez a jelenés, a jeges északi szél megtépázta kontúr egy fagyott mocsár szélén; mégis hogyan fogjuk vallatóra riadt és csontsovány ábrázatát illetően, hogyan tapasztaljuk meg, amint gyötrelemből derűbe vált, hogyan halljuk meg sziluettje igazolásaként a hangsort, melyből most hasznot kellene húzni, hogyan alakítsuk az eshetőséget szükségszerűséggé: hogyan értelmezzem Önöknek ezt az ábrázatot?
        Nem túl nehéz közel kerülni a madárhoz. Ide helyezték, akárcsak rejtekét, a nádast. Marad a megfigyelés szigorúsága, mely, ígérem, elvezet majd, ahogyan a zúzmara pirosra csípi a fület, a gém hermeneutikájának megtapasztalásához. Úgy értem, gyakorlatilag.
        Ha a kihűlt ujjakat muszáj megtornáztatni, hátrébb húzódhatnak, a gém mozdulatlan marad.
       Mozdulatlanságának tisztasága az az ismertetőjegy, melynek hála bárhol felismerik majd az igazi gémet. Így kapott helyet a gázlómadarak előkelő világában: Mozdulatlansága megingathatatlan. Tartózkodó, tennénk hozzá, ha hallgatása, testének megfeszülése nem idézné a holttest merevségét: angolszász volna? Még sincs szükség semmi boszorkányságra, hogy reszketni kezdjenek. Eső, szél, köd, zúzmara, hó, melyet egyazon nyugalommal visel, elég számunkra. De ha az átmeneti egyensúlyvesztést követően, alig szétnyitott szárnyakkal, szél borzolta tollakkal, tesz is néhány ügyetlen lépést, nyomban utána megszűnik nyugtalanságunk és remegésünk, minden sokkal elviselhetőbb lesz. Ezért mozdul időről időre, majd állapodik meg újra.
        Mégsem idehelyezett, nem megállapodott, egyszerűen csak jelen van, akár egy határkő. A határkő rokona, mely már nem jelent semmit, hacsak, kissé távolabb, nem lelünk belőle még egyet.
        A gém ugyanakkor szobor is, hivalkodástól mentes. Egy hős szobra – istenem, istenem, micsoda kaland! –, hősiesség, hőstett és filozófia nélküli hős szobra. A mozdulatlanság hírnöke, vagyis néma. Sószobor, névtelen, egészen elfeledett.
        De legyünk türelmesek, vértezzük fel magunkat hideg fegyverekkel, hagy járjon át a közöny egészen: ekkor megjelenik előttünk a gém szerepe, a gém természetes jelentése. Muszáj kitennünk magunkat ennek. Érzéketlenül folytassuk a megdermedt mocsár vizsgálatát. Hosszú böjtnek kell következnie ezután, a tétlenségből, a felemésztő, sorvasztó melankóliából hirtelen ki kell fejtenünk magunkat, hogy megértsük, mi is egy gém élete. Ha a szorítás erős, nem kell tartanunk az értetlenség utolsó rángásaitól. A gémnek hivatása van, nekünk is.
        A madarat és területének határait egy szigeten fedeztem fel, melynek neve, ha jelenlétét visszhangozza is, etimológiai szempontból semmivel sem adósa. Oléron szigete tehát, ahol a történelem szakadatlan foltozza a falvakat összekötő utak sűrű hálózatát, töltéseket, árkokat, a galagonyasövények között a zúzott osztrigakagylókat; hálózat, mely helyenként zsilipek, parkok, póznák félelmetes szövedéke által területet foglal vissza a tengertől, de a póznák közül néhány már csak roncsként van jelen, kétértelmű jelként, mely, hihetnénk, magából az óceánból született; ahol tehát a tér látszólag egy olyan kartográfiának, feljegyzésnek tökéletesen kiszolgáltatott, melyet minden oldalról értelemmel túlterhelt egyenesek, szaggatott vonalak sűrű szövedéke határol, és még ennél is fakóbb értelemmel terhes, ha belevesszük a nyári hónapok útvonalait szegélyező reklámfeliratokat; fulladoznak, de a kézirat-Oléront a gém nézőpontjából kövessék végig. Ott visszanyerik lélegzetüket: a gémek térképe szigorú központozású tájrajz.
        A gém bizonyosan nyugodt. Hogyan is ne volna az: a gém, ez a gém az emberről beszél és egy szolgaságra redukálhatatlan, utópikus birtokhatárról, mely haszontalan oder nicht-absichtlich, – a perspektíva micsoda felforgatása!
        Akárcsak ők, a mocsár szélén, egyedül a királyt követelő békák társaságával, szilárdan várok én is, és elfog a szédület. A szárnyak, a légies test hasznomra válna, hogy megleljem a magasban elérhetetlen vidéket, ahol a legkevésbé kósza gondolat nyugtatja a legszelídebb szívet, ahol a reszkető, nyomorult állat megszabadul súlyos, ébrenlétét kínzó titkaitól, ahol a magányos és gyanakvó madár, – az osztatlan repülésben – egyszeriben véget vet az egésznek.
        Ha az idő engedné, hozzátenném még, hogy a gém tartózkodása, komolysága, szemérmessége, lényegi hajlandósága az elemzésre és a visszatekintésre, vagyis minden tulajdonsága, mely szembeszökő a megfigyelő számára, párosodásának fájdalmas ünnepét előlegezi. Itt mutatkozik meg létének oka: váratlan étvágya az orgiára.
        De minden reggel, miután kirepültek, és maguk mögött hagyták fészküket, rögtön külön is válnak, sohasem látni őket kettes vagy hármas csapatoknál népesebben, egymástól mindig kellő távolságra szállnak, elmerülve, hosszú gólyalábakkal húzva alá bánatos röptüket, átadva magukat a keresztirányú, csípős szél szeszélyeinek –.

Szabó Marcell

fordítása