drone bomb me
molesztálom a járdát a lépteimmel,
ezt tenné iohannis is, ha volna hozzá töke.
az éjszaka szennyezett, izzadt hónaljából nyalom fel a fényt,
szirénák szexi hangjai után fütyülök,
szemem szadomazó pornót forgat,
amiben kivágom a nevem a cenk fáiból,
mint sztálin a múlt században,
elhagyott épületekről lelopom a foltos bugyikat,
amiken játékos pajzánsággal írja: belépni tilos,
és takarásba rejtőzve
szagolgatom őket, ahol telefonok takarják el a kilátást.
tarkójánál fogva ragadom meg a napot, és gyöngéden, de határozottan
az ölembe húzom, amíg le nem nyugszik.
a levegő lábai közé nyúlok a beleegyezése nélkül,
úgy érzem magam, mint trump, amikor fel-alá járkál a fehér házban,
megbaszom úgy az életem az utcán, hogy a jelzőlámpák is elvörösödnek.
hegyes orrú csizmámra ragasztott tükörrel
a blokkok vasbeton szoknyái alá nézek,
ahol méhlepényt esznek a kóbor macskák,
lélegzetet nyalnak újszülött testekbe
a kazánok mögött, amikben pálinka erjed
bacillus blocus organizmusok munkásságának köszönhetően,
amelyeknek egyetlen célja, hogy lassan, kínok között
lecsorogjanak a lakásokból a föld alá.
a kaputelefon félénk sliccébe dugom a kártyát,
belépek, fel az emeletre, bezárok magam után,
és egyből a vécére sietek,
ölbe veszem a cicám,
az megnyalja a kezem,
mintha egy hatalmas macska volnék, és sajnál,
mert egy betegség során
elhullott a bundám,
rágyújtok egy cigire,
hogy ne könnyektől bűzölögjön az egész lakás,
nem azért, mintha volna bárki, aki érezné,
hanem, mert anyám is ezt csinálta, amikor kicsi voltam,
és mielőtt én is lassan, kínok között
befolynék a föld alá, mint halandó társaim,
a lakásomból földalatti pincékbe,
álmodom még egy keveset,
hogy trump rájön, hogy az én életem is egy észak-korea,
apró, érdektelen, elszigetelt, magatehetetlen és szegény,
én meg az ostoba és megalomán diktátor,
akinek nincs semmi vesztenivalója,
és akkor küldeni fog majd egy drónt,
ami végre
csak engem
akar.
fordításaAndré Ferenc
