Eileen Myles

Egy amerikai költemény

Bostonban születtem
1949-ben. Soha nem akartam,
hogy ez kiderüljön, ami
azt illeti, felnőtt éveim felét azzal
töltöttem, hogy fiatalkoromat
véka alá rejtsem,
és olyan életet éljek, ami
igazán csak az enyém,
és független családom
történelmi jelentőségű
sorsától. El tudod
képzelni, milyen volt
egy lenni közülük,
hasonló alkattal bírni,
úgy beszélni, mint ők,
azokkal az előjogokkal
bírni, amelyek kijártak,
hiszen egy gazdag és nagyhatalmú
amerikai családba születtem.
A legjobb iskolákba jártam,
mindenféle tanítóm és edzőm volt,
bejártam a világot, találkoztam
hírességekkel, kétes és
nem-kívánatos figurákkal,
és már egészen fiatal korom óta
tudtam, ha csak egyszer is esélyem adódik
megszökni e híres bostoni család
kollektív sorsától, meg kell ragadnom
az alkalmat, és így is tettem.
Vonatra szálltam New
York felé a ’70-es évek
elején, és azt hiszem,
mondhatjuk, hogy így
kezdődtek rejtőzködő
éveim. Arra gondoltam,
hogy költő leszek.
Mi lehetne ennél
hülyébb és kétesebb ötlet.
Leszbikus lettem.
A családomban minden nő
úgy néz ki, mint egy
dyke, de igazán csak
az a vízválasztó,
ha magad tényleg azzá válsz.
Ebben a kirekesztett helyzetben
sok mindent láttam és
sok mindent tanultam, és
kezdem azt gondolni,
nincs menekvés
a történelem elől. A nő,
akivel jelenleg viszonyt
folytatok, azt mondta,
tudod, úgy nézel ki,
mint egy Kennedy. Éreztem,
ahogy elvörösödik
a fejem. Az emberek
mindig kinevették
a bostoni akcentusom,
összekeverték a „vagy”-ot
a „vágy”-gyal, a „kar”-t
a „kár”-ral. De
amikor ez a gyanútlan
nő először mondta ki
a családom nevét,
tudtam, hogy
a játéknak
vége. Igen,
az vagyok,
Kennedy vagyok.
Bárhogy igyekeztem,
nem sikerült
elbújnom kétes ügyeimben.
Szerény költőként is
gyorsan hivatásom
csúcsára jutottam,
mérvadó és megbecsült
pozícióba kerültem.
Jogos, hogy ez a
nő lerántsa rólam
most már a leplet. Igen,
Kennedy vagyok.
És várom
a parancsotok.
Ti vagytok az új amerikaiak.
Hajléktalanok kóborolnak
nemzetünk legnagyobb városának
utcáin. Köztük AIDS-es
hajléktalanok is. Igaz ez?
Hogy nincsenek otthonok
a hajléktalanoknak, hogy
nincs ingyenes orvosi ellátása
ezeknek az férfiaknak. És nőknek.
Hogy azt az üzenetet kapják
– miközben haldokolnak –,
hogy ez nem az ő otthonuk?
És hogy vannak a fogaid
manapság? Megengedheted
magadnak, hogy megcsináltasd
őket? Milyen magas
bérleti díjat fizetsz?
Hogyha a művészet a legmagasabb
és legőszintébb formája
korunk leírásának és a fiatal
művészek nem engedhetik meg,
hogy ideköltözzenek és korukról
szóljanak… Igen, én megtehettem,
de az 15 éve volt és ne feledd – ahogy
én sem tudom, hogy Kennedy vagyok.
Nem kellene mindannyiunknak Kennedynek lennünk?
A nemzet legnagyobb városa az üzlet-
emberek otthona és a gazdag
művészek otthona. A szép fogú
embereké, akik nem az utcákon
élnek. Mihez kezdhetünk
ezzel a dilemmával?
Figyelj, engem taníttattak.
Kitanultam a nyugati civilizációt.
Tudod, hogy mi a nyugati
civilizáció üzenete? Egyedül vagyok.
Egyedül vagyok ma este?
Nem hiszem. Csak nekem
vérzik az ínyem ma este.
Én vagyok az egyetlen
homoszexuális ebben a szobában
ma este. Csak nekem haltak meg
vagy haldokolnak éppen
a barátaim.
És a művészetem addig
nem nyerhet támogatást, amíg
nem lesz óriási, mindenkiénél
nagyobb, ami igazolja
a közönség magányérzetét.
Hogy egyedül ők a jók,
akik megérdemelték,
hogy jegyet váltsanak
és megnézzék ezt a Művészetet.
Dolgoznak, egészségesek,
túl kell élniük, és
normálisak. Normális vagy
ma este? Ti itt mindannyian,
normálisak vagyunk.
Részemről nem normális,
hogy Kennedy vagyok.
De többé nem szégyellem,
többé nem vagyok
egyedül. Ma este nem vagyok
egyedül, mert mindannyian
Kennedyk vagyunk.
És én vagyok az elnökötök.

Mohácsi Balázs

fordítása

A vers eredetiben itt olvasható.