Marc Chagall: Self-Portrait with Seven Fingers (1912-13)

Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot
Someday I’ll Love Ocean Vuong

Ocean, ne félj.
Az út vége olyan messze még,
hogy már mögöttünk van.
Ne aggódj!
Az apád csak addig az apád,
míg egyikőtök el nem feledkezik róla. Ahogy a gerinc
sem emlékszik a szárnyakra,
mindegy, hogy a térdünk hányszor
csókolja meg a járdát. Ocean,
figyelsz? A tested legszebb pontja az,
ahová anyád árnyéka vetül.
Ez itt a ház, benne a gyerekkorral,
lecsupaszítva egy szál vörös dróthuzalra.
Ne aggódj! Hívd csak horizontnak,
& soha el nem éred.
Ez itt a mai nap. Ugorj. Ígérem,
nem egy mentőcsónak. Itt van az ember,
akinek a karja elég széles, hogy átölelje
a távozásod. & ez pedig az a pillanat,
ami után kialszanak a fények, és még mindig látni
a halványuló zseblámpát a lábai közt.
Ahogy újra & újra arra használod,
hogy megkeresd vele a saját kezed.
Egy második esélyt kértél,
& helyette egy szájat kaptál, hogy abba ürülj.
Ne félj, a torkolattűz
csak azoknak a hangja,
akik próbálnak egy kicsivel tovább élni. Ocean. Ocean,
kelj föl. A tested legszebb pontja az,
ahová éppen tart. & ne feledd,
a magány is csak idő,
amit a világgal töltünk. Itt van a szoba, és benne mindenki.
A halott barátaid átlibbennek rajtad,
mint szél a szélhárfán. Ez itt egy asztal
csonka lábbal & egy tégla
hogy kitartson. Igen, ez a szoba
olyan meleg & testközeli,
hogy esküszöm, fölébredsz – & a falakat
bőrnek nézed.

fordítása