Eavan Boland

És lélek

Anyám egy nyáron halt meg  –
az ország valaha volt legesősebb nyarán.
Nyugaton elrohadt a termés.
Kockás abroszok málladoztak az udvarokban.
Üres nyugágyakban gyűlt az esővíz.
Ahogy útban voltam hozzá,
át a városon, a házak mögött,
a járdaszegélyekre feketén csepegő
orgonák között, hogy végső, gyermeki
búcsút vegyek tőle, eszembe jutott valami.
Emlékszem, hallottam egyszer, hogy a test, legalábbis
azt mondják, szinte víz egészen,
és ahogy délnek fordultam, hogy a miénk is
egy ilyen város, amiben
az elemek mindennap útra kelnek
egymás felé, és soha,
mert ilyen az időjárásunk,
nem vallanak kudarcot –
        víz vájta mélyedésben tündöklik az óceán,
és felhőszín kúszik a levegőbe,
a Liffey vize őrzi az elsőt, s a másodikat megidézi,
hiányát só köszönti az Északi Falnál,
s mintha nem volna elég,
mindez esti beszélgetéseinkbe torkollik –
part csatorna óceán folyó csermely, s most
anya, és vezettem tovább, a gyászoló elme pedig bár
megbízhatatlan, a következő felhőszakadáskor
úgy láttam, majdhogynem egymás árnyai ők,
ahogy a test
mindegyiküké és most
átalakul – a köd párává,
a pára permetté válik, és mindketten azzá az olajfényű ragyogássá,
ami ott ült a ház korlátján,
a házén, amiben haldokolt,
amikor beléptem.

Kulin Borbála

fordítása