Irina Suvalova

[esténként]
[щовечора]

esténként
mikor lefekszem
gondom van rá hogy gyújtsak egy
vékony gyertyát a gyűlöletnek
égjen csak egészen reggelig
égjen olyan erősen olyan vörösen
ahogy a múltunk ég a bombázott városokban
bútorok könyvek gyerekrajzok régi fényképek
a tegnapig még bízni tudó testünk
meggyújtom
ragyogjon csak az éjszaka testén mint egy golyónyom
tolja csak el féktelenül ezt a sötétet magától 
féktelenül ahogy a lepedőn a sűrű vörös szalad szét
ragyogjon csak fel hirtelen a sötét
hirtelen ahogy a földre zuhanó test a lélektől menekül
és a meglepett lélek súlytalan repül felnevet
meggyújtom
mert a halottaink nem képesek gyűlölni ők már
térdig járnak a tejben és a cseresznyevirágban
ajkukhoz maréknyi hajnalfényt alkonyfényt emelnek és isznak
árnyékuk füvek közt hever milyen forrók azok a füvek milyen áttetszők remegők
hajukat a szél ujja zilálja a szél óvatos ujja bogozza ki újra
a halottaink már nem vágyakoznak nem fáj nekik nem félnek sírnak nem 
bírnak feküdni mozdulatlan levegő nélkül fagyottan feküdni ők most 
folytonos mozgás suttogó villódzás mint a füvek mint a szél mint a nap most
vágyni fájni félni sírni felejteni lélegezni
mozdulatlanul feküdni pontosan ütni
kérlelhetetlenül gyűlölni 
ez mind ránk marad
élőkre
és amíg ablakainkban 
nem lehet a szeretetnek gyertyát gyújtani
nehogy a fejünkre zuhanjon
ahogy fentről észrevesz
bennünket a lángoló repülő halál
legalább ez a vékony gyertya
világítson nekem az ostoba éjszakában
hogy lássak mindent ami történik
ebben a halálos sötétben
lássam és a látottakat
többé el ne felejtsem
soha

Vonnák Diána

fordítása