Faust monológja
(Gothe: Faust. A Tragédia második része
Részlet az első felvonásból)

Az élet ütőere frissen lüktet,
Hogy az éteri hajnalpírt köszöntse.
Te, Föld, ez éjjel is megóvtál minket;

Friss lélegzeted a tájat elöntse!
Érzem, ösztönzöl újabb kedvtelésre.
Erőt töltesz a szívbe, hogy eldöntse,

Mint jusson el a felsőbb létezésbe.
A szürkületben a világ kitárul,
Az erdőben ezer élet zengése,

A völgyből elnyúló ködpászma hárul,
Míg a mélyekbe égi tisztaság száll.
Ág és gally felfrissülve összezárul,

S a párából, melyben szunnyadt, kihátrál.
Minden új színt, éles körvonalat nyert,
Hol harmatos falevél és virágszál.

Ez itt körülöttem: paradicsomkert!
Nézz csak fel! A hegyek megannyi csúcsa
Hirdeti, hogy közel a nagyszerű perc,

Hogy őket legelsőként lángra gyújtsa;
Nekünk a Nap csak jóval később látszik,
Mikor a hegyi zöld rétekig nyújtja

Fényét, s a tiszta látvány nem hibádzik,
És fokról fokra hatol egyre lejjebb.
Most előlép! Látásom már káprázik!

El kell fordulnom! Szemem eleven seb.
Ez vár a sóvárgó reménykedésre:
Legfőbb vágyától nem tud lépni messzebb.

A Beteljesülés kapuja nyitva végre,
Csakhogy onnét, ahol örök-mélyek a partok,
Túl sok láng zúdul: itt állunk kiégve.

Meggyújtani Lét fáklyáját akartuk,
S tűztenger zúdul ránk, micsoda tűzzel!
Szeretet? Gyűlölet? – melybe magunk csavartuk?

Fájdalom örömöt, öröm fájdalmat űz el.
Úgyhogy tekintünk ismét csak a földre,
Rejtve magunk ifjonti fátyoldísszel.

Így maradok a Napnak hátat öltve.
A vízesést, amint áttör a sziklán,
Bámulom, mindinkább kedvemet töltve,

Magát száz és ezer ágra szakítván,
A lépcsőkön a mélybe hogyan omlik,
A levegőt tajtékkal szaporítván,

S mily csodás, amint a vízből kibomlik
Az Illanó-Múlatlan színes íve.
Hol látszik élesen, hol meg eloszlik,

A sziklát hűs permettel beterítve.
Benne az emberi törekvést látni véled.
Őt nézd, belőle ily tudást merítve:

E sokszínű tört fényben ott az élet.

Márton László fordítása

Márton László jegyzete a fordításhoz itt olvasható.