Az Olasz Kultúrintézet kortárs költészeti sorozatának nyitó eseménye volt tavaly október 2-án Valerio Magrelli estje, a kiváló költővel budapesti látogatása alkalmából Vanessa Martore beszélgetett.

Vanessa Martore: Egy nem túl eredeti kérdés, amely azonban mindig is foglalkoztatta az olvasókat: mi volt az a mozgatóerő, amely a versírás felé terelt?

Valerio Magrelli: Emlékszem, nagyon fiatal voltam, talán 15 éves, középiskolába jártam, és már akkor is érdekelt a költészet. Kamaszkorban két akkoriban tiltott gyümölcsnek számító szenvedélyem volt: a költészet és a sport. A hetvenes években járunk, amikor nem nézték jó szemmel azt, aki sportolt vagy érdekelte a költészet; egy olyan korszak volt ez, ahol minden végletesen át volt politizálva, és mindenkinek kötelezően politizálnia kellett. Én verseket írtam, elmélyült írással foglalkoztam. Érdekelt az allegória, hogy egy képet egy másik képen át közöljek. Talán egyfajta védekezési forma volt ez a terrorizmus egy pillanatában, egyfajta polemikus szándék, a valóság ellenében. Ahogy Szymborska mondta, inkább a versírás szégyenét választottam a nem-írásé helyett.

Vanessa Martore: Ha jól értettem a műveidből és a saját elmondásod alapján, valahol az avantgárd és a neoromantikusok között helyezed el magad…

Valerio Magrelli: Nos, őszintén szólva mindkét irányzat érdekelt, de igazság szerint ellene voltam mindkettőnek. Felismertem magamban az ellenkezés szerepazonosságát, amire korábban nem fektettem különösebb hangsúlyt. Azt gondoltam, hogy alapvetően egy szelíd, nyugodt, engedékeny személyiség vagyok, de egyáltalán nem így volt. A Gruppo 63-nek felrovom az epigonizmusát és azt a tényt, hogy ezeknek az íróknak merőben mást jelentett az avantgárd, mint nekem: számomra az avantgárd nem egy ház, inkább egy híd, amelyen nem lehet élni, vagy sokáig tartózkodni. Olyan szerkezet, amelyet azért építettek, hogy keresztül lehessen haladni rajta, majd továbblépni tőle.

Vanessa Martore: A szavaiddal élve: „Az utóbbi versekben a világ a költészetben létezik, míg az első korszakban a világ nélküli költészet létezett”.

Valerio Magrelli: Így igaz. Az én verseimet elég könnyű elhelyezni: a terrorizmus idején írt versek a fehér papírlapokról beszélnek, mintegy válaszként arra az időszakra. Amikor viszont sok társam beilleszkedett a berlusconiánus társadalomba, én inkább elkezdtem politikai verseket írni. A megszokottal ellentétes utat jártam be: fiatal tűzoltóból öreg gyújtogató lettem. Szórakoztat a gondolat, hogy kirohanásokat írok, különösképp ezzel az embertelen piaccal szemben. Gondoljunk csak egy pillanatra egy számomra botrányos eseményre, ami Olaszországban történt: egy televíziós műsorvezető, bizonyos Mike Bongiorno halálának tiszteletére állami megemlékezések sorozatát rendezték, miközben egy transzvesztita halála, aki az életét adta három lány megmentéséért, érdektelen hír maradt, méltatlan mindenfajta hivatalos elismerésre. Szobrot kellene állítani az Ismeretlen Transzvesztitának!

Vanessa Martore: Egy budapesti egyetemi hallgatókkal történt találkozón egy brit költőtől, bizonyos Basil Bunting-tól idézted a következőket: „Egy költő, aki a saját verseit összegyűjti, olyan, mint egy asztalos, aki kifaragja a saját koporsóját.” Te is, ahogyan azt verseid közlésének dátumaiból észrevehetjük, minden hetedik évben publikálsz verseskötetet. A kifejezés teljes szabadságát érezni benned tematikus és időbeli értelemben egyaránt, határok és mindenfajta korlát nélkül, ugyanakkor konkrétan, szoros kapcsolatban a világgal, amelyben élünk.

Valerio Magrelli: Igen, körülbelül 7-8 évente áttekintem, amit addig írtam, kiválasztok bizonyos számú verset, és kötetbe rendezem őket a kiadáshoz. Mindig is elutasítottam mindenféle prediktivitást és költői útmutatást. A költészet az egyik legnagyobb kárát épp az évezredeken át gyakorolt cenzúrának látta. A történelmi avantgárd irányzatoknál is fellelhető ez. Elég csak Bretonra emlékezni, aki elhajtja a másképp gondolkodókat. A versnek igazából csak saját magára kell reflektálnia, semmi másra: nincsenek kötelező témák. Egyedül egy bizonyosfajta szintetizálás van írás, gondolat és nyelv között, amelyet a költő dolga megtalálni.

Vagyis a legszebb olasz versek némelyike angolnákról, hálószobákról és fülbevalókról szól… Éppen ezért csakis a szabadság lehet az egyetlen előzetes szempont. Azért is mondom, mert egyetemi emberként első könyvem egy, a Dadaizmusról szóló monográfia volt, mely irányzatban felfedeztem az undort mindenféle politikai-irodalmi érdekszövetséggel szemben. A Dada képviseli a mosolyt, a szabadságot, az anarchiát a szürrealisták Breton által megtestesített presztalinizmusával szemben.

Vanessa Martore: Számodra különösen fontos az olvasóval való párbeszéd lehetősége. Lehetséges még egy mindenki számára befogadható költészet? Milyen szerepet kell a költőnek betöltenie ma?

Valerio Magrelli: Mindig félelemmel tölt el a Költő fogalma: én csak a magam nevében szólhatok, azt is csak üggyel-bajjal teszem. Lehetséges egyéni javaslatokat tenni, de nem lehet mások számára szabályt előírni, már csak azért sem, mert a költő maga is szövegekből áll, és ezek különböző dolgokról beszélnek. A költészetet pluralitás és kormányozhatatlanság jellemzi. Legyen világos, ezzel egyáltalán nem mondok le a felelősségérzetről: az én történetem az avantgárdból születik, mely Beckett-től Aldo Tagliaferriig tart, de közben megismertem egy másfajta irodalmat is, és itt Enzo Siciliano zenetudománnyal kapcsolatos írásaira gondolok – vagyis én sosem ismertem előítéletet, elzárkózást. Olykor van bennem ellenszenv, igen, de sohasem előítélet formájában. Az én utamon volt egy személy, akinek sokat köszönhetek, ő Antonio Porta, a Gruppo 63 egyik költője, aki a többiektől eltérően a kommunikáció problémáját állította előtérbe: az ő költészete a kommunikabilitás, a közölhetőség, a párbeszéd jegyében történő kutatás volt. Van egy bizonyos nagyság az úgynevezett „homályos” költészetben is, ez egyértelmű, végtelen számú kifejezési forma létezik. Hozzám a mindenkihez egyaránt szóló költészet áll legközelebb: bizonyos szempontból a naivság és az emberi optimizmus egy formáját gyakorolom. Ebből kifolyólag Antonio Porta volt a mesterem: csináljunk költészetet, mondta, de ne tízen egymás közt olvasgassuk azt. Az olvasó lehet benzinkutas, tisztviselő, munkás, miért ne volna képes verseket olvasni? Mindig a sakk példáját hozom fel: egy eléggé nehéz játékról beszélünk, mégis Oroszországban húszmillió ember gyakorolja nap mint nap. Mindezt azért, mert megtanítják nekik a szabályait. A költészet nem egy elit-ügy: egy nehéz játék, amelynek azonban mindenki elsajátíthatja a szabályait, ha szeretettel fordulnak felé. A futballnak is rendkívül bonyolult szabályrendszere van, próbálják meg csak kisgyermekeknek elmagyarázni a leshelyzetet. Olyan ez, mint az angyalok neme: vannak passzív és aktív leshelyzetek… egy tér- és időbeli szabály, mely a játékosok interakciójára vonatkozik, és ez már önmagában is rendkívül komplex. Wittgenstein gyönyörű sorai jutnak eszembe a teniszről, ahol is a szabályokról beszél. Egy ponton a következőket írja: „hisz arra sincsenek például szabályok, hogy milyen magasra vagy milyen erősen szabad röpíteni a labdát a teniszben, ám a tenisz mégis játék és vannak szabályai is” [1]. Valójában minden játék megköveteli a szabályok ismeretét, jóllehet nincs minden szabályozva, mint például egy magas ütés magassága. A költészet szeretetéhez elég egy csendes zug és három nap. Másrészről szükség van az élvezetre is, ahogy Barthes írta: ha nem érezzük a Szöveg örömét, senkinek sem lesz többé kedve írni és olvasni.

 

Az interjút Vanessa Martore készítette (a magyar fordítás Komáromi Petra munkája)


[1] Neumer Katalin fordítása (Filozófiai vizsgálódások, Budapest, Atlantisz, 1992.)