A garnélarák
(La Crevette)

Többféle vonás vagy körülmény együttesen hozza létre az egyik legszemérmesebb tárgyat, és a szemlélődésnek kínálható talán legfélénkebb vadat ezen a földön, egy egészen apró állatot, amelyet minden bizonnyal fontosabb először elővigyázatosan felidézni, mintsem egyenesen néven nevezni, ahogyan fontosabb hagyni azt is, hogy a körülírás menetében saját útjára találjon, mígnem a nyelv által végül elérünk ahhoz a dialektikus ponthoz, ahol formája és környezete, hallgatag körülményei és valódi hivatásának gyakorlása helyet jelöl ki számára.

Legelőször is tegyük fel, néhanapján megesik, hogy láztól, éhségtől vagy egész egyszerűen a fáradtságtól elgyötörve, az ember látását átmeneti és minden bizonnyal gyors lefolyású hallucináció homályosítja el: a látvány két pontja között ekkor észreveszi, hogy sajátos módon, lassú visszafordulásokat követő gyors, akadozó, egymásutáni és visszaperdülő szökkenésekkel apró, alig észrevehető jelek kavarognak előtte, áttetsző, kicsiny rudakhoz, vesszőkhöz vagy egyéb írásjelekhez hasonlatos formák, amelyek, anélkül hogy a legkisebb mértékben is eltakarnák előle a világot, valamiféleképpen fátyolossá teszik azt, majd a benyomások folyamatos egymásra- és felülírásával helyüket változtatják, és az embernek végül kedve támad megdörzsölnie szemét, hogy kiiktatásukkal egy tisztább látvány élvezetéhez jusson.

Márpedig a külső ábrázolások világában néha hasonló jelenség fordul elő: a garnélarák sem szökell másképp otthonában, a hullámok között, és amiként a foltok, melyekről az imént ejtettem szót, a látás zavarának tudhatóak be, úgy elsőre ez az apró élőlény is a tenger zavaros félhomályának következménye. Leggyakrabban olyan helyeken bukkan elő, ahol még derűs időben is a félhomály az úr: sziklavájatokban, ahol a tenger hullámai folyton egymással feleselnek, és ahol a szem, egy olyan tiszta sűrűségben, amely alig különbözik a tintától, hiába minden erőlködés, soha semmi bizonyosat nem találhat. Annyiban hasznos áttetszőség, amennyiben a garnélarák szökkenései, a tekintetek számára szinte tökéletesen mozdulatlan állat jelenlétében, az áttetszőségtől itt végre megvonnak minden folytonosságot.

És most értünk el arra a pontra, ahol nem szabad, hogy a nehézség és kétely hatására zavaros tévképzet kerekedjen felül az emberben, melynek következményeképp a garnélarákot, a csalódott, de szinte azon nyomban az emlékezetnek kiszolgáltatott figyelem révén, többé már nem visszatükröződésként, vagy eliramló, sebes úszású árnyként őrzi meg, egyedi példányaként egy olyan fajnak, melyet kézzelfoghatóbban képvisel a tengerfenéken a homár, a langusztin, a languszta és a hideg patakokban a folyami rák. Nem, minden bizonnyal a garnélarák is olyannyira élő, mint ezek az ügyetlen tengeri járművek, és ismeri, még ha kevésbé földközeli körülmények között is, az összes fájdalmat, mely körös-körül az élet tartozéka… Ha a belső bonyolultság, amely néhanapján felélénkíti őket, nem áll tiszteletünk útjába, amellyel egy jogos stilizálás legjellegzetesebb formáinak – majd, szükség esetén, mint semleges ideogrammáknak – adózunk, akkor ennek a bánásmódnak attól a jóleső szenvedéstől sem szabad megkímélnie, amelyet az élet észlelése mindenkor feltartóztathatatlanul kivált belőlünk: kétségkívül az élővilág pontos megértésének árával fizetünk érte.

Mi tüntethetne ki jobban egy formát, mint azon észrevétel, hogy a természet egyazon formát milliószámra, mindenhol egyazon időben, a hűs és bőséges vízben, jó és rossz időben egyaránt szaporít és szétszór? Sokan szenvednek ettől a formától megannyi, különféle helyeken, sokan sajátos ítéletétől, de ez a tény egyaránt a tiszta észlelés vágyát ébreszti fel mindannyiukban. A tárgyak, mint tárgyak, szemérmesek, és a kételyt látszólag kevésbé az egyes tárgy saját valóságára vonatkozólag ültetik el bennünk, mint annak némiképp elhúzódó szemlélésének, némiképp kielégítő és eszményi birtoklásának lehetőségével kapcsolatban; a farokrészben lakozó hirtelen erő, a pisztoly bármelyik pillanatban lecsapódó ravasza: egy efféle motívum minden bizonnyal inkább a kinetikában alkalmazható, mintsem az építészetben például… Először az élet művészetének kellett megtalálnia számítását: el kellett fogadnunk ezt a kihívást.

Szabó Marcell

fordítása

A vers eredetiben itt olvasható.