Geir Gulliksen
A versek nem nőnek fel…
(Dikt skal ikke være voksne…)
a versek nem nőnek fel
a versek kicsik maradnak
mint növények, gyermekek
felelőtlen ösztönlények
a versek, üvöltenek
össze-vissza, visítanak, nyavalyognak
vagy fontoskodva motyognak magukban
de sohasem nőnek fel
–
a verseknek nem kell
vigyázniuk magukra, vagy rád
nézd azt a kis gömbölyű térdű verset
ott ül a padlón, mosolyog
rád amikor lehajolsz hozzá
és még utána is mosolyog egy ideig
hogy te elfordultál
aztán játszik magával
–
a vers játszik magával
amint elfordulsz tőle
a vers nem tudja, hogy az országban
van-e sötét vagy a te lelkedben
a vers azonnal versekké lesz
sötét versekké, amik bevilágítanak
egy-két elsötétedett lélekbe, világos versekké
amik csak besötétítenek maguk körül
–
a verseket egy kis országban írják
és egy kis nyelven, te megtaláltad ezt a nyelvet
egy elhagyatott órán, ahol senki sem akart lenni
egy téli délutánon találtad meg
amikor a szoba tátott szájjal állt körülötted
és te mint egy elzsibbadt nyelv, úgy lógtál ki belőle
a világ tátogó és rémült szájából
és többé már nem tudtál ott maradni
–
az az igazság, hogy megtanultál hallgatni
megszülettél, elkezdtél megbarátkozni
saját magaddal, megértetted, hogy egy vagy
az összes többi ember között, és hogy egynek
lenni hat milliárd teremtmény között
szintén egy mód a hallgatásra, ezért hagytad abba
ezért tűntél el a sajátodnál
sokkal nagyobb igazságban
–
a versek csöndben ülnek és hallgatnak
a versek nyugtalanul járnak körbe-körbe
a versek pletykákat terjesztenek
valamiről amit tettél, vagy nem tettél
valamiről aminek véget kellene vetni
a versek elmondják, hogy a füstcsík
átfolyik a kezeid fölött, az ágy fölött fordítása
az ország fölött terjesztenek pletykákat a versek
Vajna Ádám
