J. M. W. Turner: Odüsszeusz kigúnyolja Polüphémoszt (1829, olaj, vászon, Brit Nemzeti Galéria, London)

102. szonett

Vajon mit érzek, hogyha nem szerelmet?
Ha mégis szerelem, akkor milyen?
Ha jó, miért kínlódom szüntelen?
S ha rossz, mért érzem kéjnek a keservet?

Ha nincs szándékom ellen, mért kesergek?
Ha tiltakoznék is, reménytelen,
Ó, élő halál, édes gyötrelem
Hogy élhet bennem, ha nem engedem meg?

S ha engedem, panaszra nincs jogom
Két szél között nyílt tengeren hajózom,
Kormányrúd nélkül, s bárkám oly törékeny.

Hogy mit szeretnék, már nem is tudom,
Hisz én se látom, hogy mennyit hibázom,
S nyáron reszketek, lánggal égek télen.

 

104. szonett

Békét nem lelek, és harcba sem állok,
Félek, remélek, jég vagyok, s megégek,
Földön fekszem, és fellegekbe szállok,
Üres kézzel fogom a mindenséget.

Nem zár be börtön, s nem ad szabadságot,
Nem ver béklyóba, s szabadon sem élek,
Ámor nem kínoz, s nyugtot sem találok,
Élnem se hagy, s nem látok menedéket.

Vakon látok, s némán kiáltozom,
Halni vágyom, s esdek kegyelemért,
Mást szeretek, s magamat gyűlölöm.

Sírva nevetek, kínnal táplálkozom,
Élet s halál nekem semmit sem ér,
Önkívületem oka, Hölgyem, Ön.

 

156. szonett

Hajóm megy, feledéssel megrakodva,
Tél-éjszaka kietlen tengerén,
Hol Szkülla és Karübdisz nyúl felém;
Kormányát uram – ellenségem fogja.

Száz csúf gond evez, jöjjön bár a pokla
Végzetes viharnak a tél egén;
Vitorlámat sóhaj, vágy és remény
Örök szele szaggatja darabokra.

Harag-felhő áztatja könny-esőben
Tévhitből s tudatlanságból fonott
Fáradt köteleim, és nem kiméli.

Fénylő Két Jelem rég eltűnt előlem;
A művészet s az értelem halott;
Célját hajóm tán soha el nem éri.

©

fordítása