Heather McHugh

Amit gondolt
(What He Thought)

                          Fabbio Doplichernek

Egy munka miatt kerültünk Olaszországba,
és eltelve önmagunk iránti
érzéseinkkel (hogy Amerikai Költők
vagyunk), elmentünk
Rómából Fanóba, találkoztunk
a polgármesterrel, megvitattunk
ezt-azt (tudni akarták,
mi az a cheap date, mi az a
flat drink). Az olasz irodalmárok közt

felismerhettük alakmásainkat:
az akadémikus, a hitvédő,
az arrogáns, a szerelmes,
az élcelődő és a nagy dumás – és ott volt

az adminisztrátor is (a konzervatív), előírásos
szürke öltönyben, aki jó idegenvezető módjára
kimérten és kifejezéstelen hangon mesélte el
a bérelt furgon ablakából látható történelmet.
Mind közül ő volt a legfurfangosabb, legkevésbé költői,
így tűnt legalábbis. Utolsó napjainkon Rómában
(az Új Világ bárdjaiból ekkor már csak három állta a sarat)
megtaláltam a verseskönyvet, amit
ő írt, az ellenszenves: ott volt
a pensione szobájában (amit ő javasolt),
minden bizonnyal a német vendég
hagyta ott (vagy egy busznyi volt belőlük!),
neki dedikálta egy hónappal korábbi dátummal.
Nem tudok olaszul sem, így visszadugtam a könyvet
a szekrény sötétjébe. Mi, az utolsó amerikaiak

másnap indultunk haza. Búcsúesténkhez
vendéglátónk egy családi éttermet választott, ott
ültünk tehát, csámcsogva csevegtünk,
míg valaki, felismerve utolsó esélyünket,
hogy költőiek legyünk, megkérdezte,
                                              „Mi a költészet?”
A Campo dei Fiori piactere lenne az,
gyümölcseivel és zöldségeivel, vagy a téren álló
szobor?” Merthogy én voltam

a nagy dumás, rögtön megválaszoltam
a kérdést, gondolkodnom se kellett – „Igazság
szerint mindkettő az,” böktem ki. De ez
könnyű válasz volt. A legkönnyebb. A nehézségről
az világosított fel, ami eztán következett.
Alábecsült vendéglátónk ugyanis felszólalt,
hirtelen, fokozódó szenvedéllyel, és azt mondta:

A szobor Giordano Bruno-t ábrázolja,
akit a térre hoztak megégetni,
a sérelemért, amit a hatalom,
egyszóval az egyház ellen
követett el. Az volt a bűne, hogy hitte,
az univerzum nem az emberi lény
körül forog: Isten nem
fix pont vagy központi kormányzat, inkább
mindent átható hullámzás. Minden
mozog. „Ha Isten nem a lélek maga, Ő
a világ lelkének lelke.” Ez volt hát
eretneksége. Aznap, mikor elővezették
kivégzésre, féltek, hogy felbujtja
a tömeget (híres volt
ékesszólásáról). Így hát fogvatartói
egy vasmaszkot
helyeztek fejére, amiben

nem tudott beszélni. Így
égették meg. Ily módon
halt meg: egy szó nélkül, mindenki
szeme láttára.
                             És a költészet –
                                                    (ekkorra
mind letettük villáinkat, hogy a szürke
ember szavát lessük, aki lágy hangon
folytatta) –
                             a költészet az,

amit gondolt, de nem mondott ki.

Fenyvesi Orsolya

fordítása

Az eredeti vers itt olvasható.