Herberto Helder

Triptichon 2.
(Tríptico 2.)

Nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy hangom
téged keres és virágba borul a figyelem, ha előtör
a ragyogó és tágas éj.
Nem tudom, mit mondjak, mikor csuklód
csodás csillogással telik meg és remegsz,
mint egy közelgő gondolat.
Mikor a frissen betört mezőn hullámzik az éretlen rozs
egy távoli idő ritmusára
és a sarjadó földeken az emberek aratást énekelnek
– nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy száz gondolat,
bennem, téged keres.

Mikor a melankólia levelei a csillagokkal együtt
kihűlnek a táguló tér oldalán,
és a szív csak egy elképzelt mag
saját sötétjének mélyén, saját örvényében,
feltéped magányom útjait,
mintha égne a ház, melyet az éjszakába helyeztek.
– Ilyenkor nem tudom mit mondjak
kőkelyhed zsenge csendjében.
Mikor a gyerekek döbbent holdakon ébrednek,
melyek szétfoszlanak az idő közepén
– nem tudom, hogy mondjam el neked, hogy
a tisztaság bennem, téged keres.

Egész tavasszal a lóheréket tanulom,
a természetfeletti vizet, a tér finom és absztrakt
folyását –
És azt gondolom, hogy majd mondok valami értelmeset,
de mikor az árnyék kiesik ajkaim sóvárgó kanyarulatából,
érzem, hogy hiányzik egy napraforgó,
egy kő, egy madár – bármi,
mi kivételes.
Mert nem tudom, hogy mondjam el neked,
csodák nélkül, hogy bennem a nap, a gyümölcs
a gyermek, a víz, az isten, a tej, az anya,
a szerelem

téged keres.

Urbán Bálint

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.