Jorie Graham

Utas
(Passenger)

Hova valósi vagy. Még nem jártam ott. Miért
jöttél el. Elnézést. Nem hallom. A válaszfal
miatt. Van rá mód, hogy lejjebb húzd a
válaszfalat. Hol van az országod. Hány családot
hagytál hátra. Hátra – hívnád-e hátországnak.
Szerinted megérte. Nem tudom elképzelni,
miket láttál. A sivatagot, a hegyeket,
a végtelen kék folyókat. Kék folyók. A koszos városaitokat. A ti, a ti – jaj,
mi is az, képeken láttam, szóval az efféléket.
De az országod. Az apró kis
országod. Megbántad. Mindig ezt kérdezem. Folyton
változik, ki ül a vezetőülésen, ki szállít el
a címre. A cím is változik. De
a folyamat ugyanaz. [Nem elég] pénzt keresel.
Nem elég. Telefonálsz, vagy az országod
rádiója harsog. Új országodban a régi országod rádiója.
Máskor szét vagy csapva. Nagyon dühös vagy. Számok röpködnek
a köztünk lévő szűk térben. Valaki téved.
Megingathatatlan igazság. De látod, képtelen vagyok itt már
bármi helyénvalót tenni. Gondolkozhatok,
túljárhatok az eszeden, satöbbi. De az Ítélet
kapujába értünk, és még mindig te vezetsz, és én vagyok az utas.
Helyet cserélhetnénk. Nyilván látod, csak ezen a lapon
tehetjük meg. Én leszek az, aki
alszik, mikor én, az utas megérkezik a droszthoz, a szélvédőn
kopogtat, vagy egyszerűen kinyitja a hátsó ajtót. Ébredj. Én leszek, akit
hirtelen keltenek. Sajnálni fogom, hogy felébresztelek. Azt mondom,
nem vertél fel, nem aludtam. Azt mondom, rendben. Te
azt mondod, gondolkoztam. Megkérdem, miről. Közben
távolodunk a járdaszegélytől. Azt mondom, a hazámra
gondoltam. Újra kiszámolom a pénzem. Az elég szót használom.
Közeledünk a címhez. Félek.
Félek, hogy nem leszek képes kezelni a fájdalmad.
Hazugság. Olyan messze vagy most
a hazádtól – fel kellett adnod valami igen nagyszerűt
[csak Isten tudja mit][én nem tudom mit] a pénzért,
vagyis, valljuk be, a pénzért, amit haza küldesz, igen, meg aztán,
hogy bármit megvehess – nem sok, igaz, ami igaz, mégis
azt sugallják, hogy ez már majdnem elég. És félsz is
[ezért a zászlók az ablakodon][egy benn a kocsiban].
Félsz, hogy azt mondják, te tetted. Vagy tehetted volna. Én is
félek. Most én vezetek? Ez nem teljesen tiszta.
Úgy volt, hogy lesz útmutatás. Színpadi rendezés.
Vagy az istenségek jelei, de ők továbbálltak. Kell
lennie egy másik helynek, gondolom olykor. Hogy oda
álltak tovább. Az Apokalipszis? Az emberi elmék
jellemző úti célja mostanában. Gyorsan elnyelni
mindazt, amit elkövettünk. A madártávlatot, ami
mindnyájunk kedvence. Hát üres ez a város? Hajtunk
tovább. Te, te, aki úgy jöttél ide, hogy elhagytál mindent,
amit nem lett volna szabad elhagynod (ezt mindketten tudjuk),
mi az aranyló istennyilára gondoltál, amikor felszálltál
                                                                    a buszra
                                                                    messze
gyorsan, tóra a távolban? A néped múltbéli
                                      hősi vándorlásaira,
hogy jutottak idáig, megmártózol az izzó taxifényben,
a tökéletlen összegben, amiből próbálsz
megélni. A hazautalásaid zúgó árfolyamában.
Szereted még őket? A visszapillantóból látom a tekinteted.
Hány nevet tudsz felsorolni. Akik
igaz amerikaiak. A kocsira ragasztott zászlók minden irányba
elzárják a kilátást. Hányan falaznának neked. Nevet
                                                            hányszor
váltottál. Igazítottál a
                    formaruhádhoz.
Jól énekled az isten áldotta himnuszt? Beszélsz már
folyékonyan az egy isten országában? Tudom, nálatok is
egy az isten, de olvasd el az apróbetűt, ő nem
ugyanaz, mint a miénk. „Miénk”. Miként lehet lehámozni
ezt a ragacsos nemzetiséget. A jármű továbbra is hajt velem,
csak jó utasa lehetek. Becsukod a szemed. Elszenderedsz, nézed
                                                             az elsuhanó
külvárosokat. Esztétikai szemlélődésre váltasz. Pásztorkodsz
                                                                          az összes
érdekes részlet fölött. „Megtanulod”, hogyan élnek a „többiek”. Vége
a Köztársaságnak. Ahogy a periféria elfolyik melletted
ezen a kietlen útvonalon. Szegény csapdába esett bevándorlód felfog-
hatatlan összegeidet szíve körül utaztatja. A mérlegfőösszeg
a hozzá vezető út. Az ő mérlege elég ahhoz, hogy attól tarts,
még mindig félsz. Viszlát. Az amerikai nem ismer félelmet.
Mennyire utálnak. Mindenhol. Viszlát.

Zilahi Anna

fordítása