Jorie Graham

Változtasd meg az ítéletét
(Commute sentence)

ennek a fogolynak, főparancsnok, megteheted – az összes hívő
összes könyve ezt írja –, hatalmadban áll. Ez a rab
ártatlan. A jótét lélek hajlandó együttműködni,
                                                 hajlandó lemondani az azonnali
elégtételről. Tisztában vagy-e ezzel. Van-e kormányzat odakint. Sok
kis dolog van, ami a lehető legkevesebb vízzel, hatalommal,
                                                      a legkevesebb
érzelemmel, etetéssel – az éppen elég megteszi – elél a minimumon. Az ítélet
felfoghatatlan számunkra, a szinte-ártatlanok számára, akiknek látniuk kell,
például ezt a háromujjnyi széles aranysárga krókuszt kibukkanni
a februári nap első fényében – nem az a kérdés, melyik napon, ne most, ne
a ránk szabott felfoghatatlan büntetéssel,
éppen, mikor az első napsugár [oly kitörölhetetlenül] esett
vállunkra, nyakunkra, tarkónkra, mint áldás
súlyos keze. Amely áldáskor búcsút int.
Te, te, akinek csupán átmenetnek kellett volna lenned,
úgy tűnik, minden felismer és eltéríti utadat.
Idegenek előterekben, mecsetekben. Parányi, vékony levelű hóvirágok
tekergetik, pörgetik szirmaikat – szinte iszonytatóan – feléd,
hogy kinyisd őket. Nyisd ki őket! Milyen mélyen akarnál
beléjük nézni? Vajon mit rejtegethetnénk ezekben
a szívekben? Vagy, még inkább – (mint bűvös
cilinderben) – ezekben az elmékben. Egy sorszámot kellene kapnunk,
hogy tudjuk sorunkat. Bizonyos számú lélegzetvételt
az Első Napon, így
tudnánk, mikor. Számottevő szenvedésbe került,
mire a megtorlás folyójától a jog
fájához értünk. Miért kell, hogy mindig bitófává váljon?
Sokan – nem mindenki – kiejtenék, ki tudnák
ejteni a megfelelő szótagokat, és imáiknak meg kellene győzniük.
Nem mintha lenne bárki, aki fogadná az imát.
Nem mintha igazságosságnak kellene lennie. Nem. Ennél
lehetünk magányosabbak. Elnyűtt minket a történelem,
kiválók lettünk a térdencsúszásban. Lúggal telt
a tejüveg. Jóreggelt sikoltanak a hangszórók, mintha napsugarak
lennének, és mi az új hajtások. A Pokol többes számba került.
A zászlórudak csillognak, köteleik önmagukon csattannak
a ritka levegőben. A zászlók ideje rég lejárt – milyen
furcsa – Zászló! Minek a zászlaja? Egy nemzet vagy,
te, te ott. Nemzetben vagy? Van benned egy?
Háborúban vagy békében állsz, vagy a háború és a béke
játssza kisded játékát a holttested fölött?
Nem, ha olyan vagy, mint én. Mi itt fogunk ülni. Makacsul itt fogunk ülni
ebben a kikötőben – ami egy nappalihoz, hálóhoz
lehet hasonlatos – és addig maradunk, amíg, miután nyilvántartásba vették
lenyomatainkat, fényképeinket, álmunkat, szerénységünket,
valamiségünket és semmiségünket, miután a sötét dolgokhoz
hozzácsiszoltak a sötétben, el nem mondják,
mi az, amit tettünk. Nem mozdulok, amíg személyre szabott
váddal nem illetnek. A bálna szemöldökíve még mindig
előttem van, ahogy alámerülni láttam, utolsó pillantásával
viszonozta nézésemet. Amikor a víz összezárt fölötte,
soha nem mondtad volna meg, hogy valaha volt ott
bármi is.

Zilahi Anna

fordítása