Kései visszhang

Magunkban tébolyunkkal és kedvenc virágunkkal,
Belátjuk, hogy nem maradt írnivaló.
Illetve, hogy az írnivaló mindig ugyanaz,
Ugyanúgy ismételni ugyanazt újra és újra,
Hogy élhessen a szerelem, s lassan mássá legyen.

Méhbolyokat és hangyákat vizsgálunk újra
Örökké, s a nap színét vesszük számításba
Százszor és százszor, nyáron át télig,
Hogy üteme hihető szarabanddá lassuljon,
És levackolja magát itt, élénk-pihenőn.

Csak ekkor burkolhat körbe életünk
Krónikus figyelmetlensége, békítőn
S félszemmel a hosszú, puha árnyékokra ügyelve,
Melyek oly mélyen szólnak készületlen
Önismeretünkbe, napjaink beszélőgépébe.

 

fordítása