Sophie Collins

Kicsoda Mary Sue?

A „Mary Sue” egy pejoratív kifejezés, amit Paula Smith alkotott 1973-ban, és a fan fictionök írói és olvasói
azokra a főszereplőkre használják, akiket a fanfic-szerző rosszul álcázott, idealizált énjének tartanak.

Nincs egyértelmű konszenzus abban, hogy Mary Sue milyen típusú karakter.
Ám egészen biztos, hogy

Mary Sue minden esetben nő; 

azt mondják, nehéz vele azonosulni, rosszul megformált,
nincs mélysége;

nárcizmussal és/vagy vágybeteljesítéssel azonosítják.

Azt olvasom, hogy egy Mary Sue létrehozásának félelme korlátozhat
vagy egyenesen elhallgattat írókat.

„Nem tudom, jó ötlet-e elküldenem ezt maguknak”, szólt a fiatal író szerkesztőségnek küldött kísérőlevele. „Attól tartok, egy Mary Sue. Bár nem is tudom, mi az.”

Ikonikus könyve, a Hogyan nyomjuk el a női írást? borítóján, Joanna Russ nagy, kurzivált, narancssárga betűkkel felsorol néhány gyakori ellenvetést női szerzők munkái kapcsán. Például: Ő írta, de nézzék, miről írt. (A hálószobáról, a konyháról, a családjáról. Más nőkről!); Ő írta, de ő nem is igazi művész, és ez nem igazi művészet. (Thriller, lektűr, gyerekkönyv.
Sci-fi!).

A könyvben: „férfiaknak és nőknek, fehéreknek és színesbőrűeknek nagyon más tapasztalatuk van az életről, és azt várná az ember, hogy ezek a különbségek tükröződnek a művészetükben. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem a biológia relatíve kis területéről beszélek (a nemek szembenállásáról), hanem a társadalmilag kikényszerített különbségekről.”

Russ megoszt egy történetet. Tagja egy kreatív írás MA-képzés háromtagú bizottságának. A másik két professzor férfi. A bizottságnak az az irigylésre nem méltó feladata, hogy elolvasson körülbelül kétszáz kéziratot az egyetem felvételi időszakában. A történet első részében Russ felidéz egy vitát két férfi kollégájával egy nő novellájának hihetősége kapcsán. A szöveg úgy végződik, hogy a női főszereplő fekszik az alvó férje mellett, és azt kívánja, bárcsak lenne elég bátorsága, hogy megcsonkítsa egy konyhai eszközzel.

A második részben Russ felidézi, hogy tetszett neki egy nő verse, amelyben egy lány egy randiról jön haza, ahol nem tetszett neki a fiú (egész este „dolgoznia kellett rajta”), otthon, anyja konyhájában kinyitja a fehér hűtőszekrényt, és a belsejét „teljesen belepték a vörös káposztarózsák”.

A férfi professzorok úgy találják, hogy a novellában a főszereplő haragja eltúlzott, és hogy a vers kulcsmotívuma felismerhetetlen, motiválatlan.

Egyik nőt sem veszik fel a kreatív írás szakra.

Russ ismét: „Ha egy nő tapasztalatát alsóbbrendűként, kevésbé fontosként, vagy szűkebbként határozzák meg, mint a férfi tapasztalatát, azzal a nők írását automatikusan becsmérlik… Az Ő írta, de nézzék, miről írt átvált arra, hogy Ő írta, de érthetetlen/rosszul megformált/gyenge/görcsös/érdektelen stb., Ez a kijelentés nagyon más, mint az, hogy Ő írta, de nem értem (utóbbi esetben a hiba az olvasóban is lehet).”

Így az én szememben Mary Sue a tartalom kettős mércéjének öntudatlan megtestesülésévé válik.

Megjegyzem, a szépirodalomban, amikor egy női szerző női főszereplője megüti a mércét, sokszor gondolják a szerző rosszul álcázott, nem-idealizált énjének.

Körülbelül így: a nő, aki újat próbál létrehozni az irodalomban, elbukik, míg  a nőről, aki sikeres író, azt gondolják, úgy lett az, hogy képes volt pontosan ábrázolni a saját életét a legapróbb részletekig.

Ő írta, de a főszereplő ő maga. (Egy Mary Sue!)

Elkezdek idézeteket, válaszokat gyűjteni.

Többek között:

KÉRDEZŐ

Tudna mesélni egy kicsit arról, milyen kapcsolat fűzi a szereplőit Önhöz, a szerzőjükhoz? A szokásos tolakodó kérdés, hogy mennyire önéletrajzi egy szerző írása, különösen csábító az Ön esetében…

LORRIE MOORE

Miért különösen csábító a szokásos tolakodó kérdés az én esetemben? Tényleg az?

KÉRDEZŐ

Szóval az új könyvében van egy nő, aki a Karib-szigetekről származik, van egy férje, aki zeneszerző, egy keleti parti városban élnek, van két gyerekük – épp úgy hangzik, mintha Ön lenne! Mennyire önéletrajzi?

JAMAICA KINCAID

Nem rólam szól, de olyan dolgokról, amelyeket ismerek, és remélem, az olvasó ettől nem kezd nyomozni olyasmi után, ami velem történt. Valami mélyebb ennél… a saját énem, a saját mindennapi életem leginkább rendezetlen és valóságszagú, és kicsit visszataszító, tényleg.

KÉRDEZŐ

Roland Barthes azt írja, „Minden önéletrajz egy regény, amely nem meri kimondani tulajdon nevét.” A kilencvenes évek névtelen narrátorát valójában Lucynak hívják?

LUCY IVES

A narrátor neve lehetne akár Lucy is, de a neve biztos nem Lucy Ives, vagyis semmilyen mértékben nem én vagyok… a narrátornak nincs élete olyan értelemben, ahogy nekem vagy Önnek van, ami persze nyilvánvaló, de akkor is fontos kimondani, hogy nem az a szándékom a narrátorral, hogy élete legyen; az a szándékom, hogy elmondja ezt a történetet.

SHARON OLDS

A látszólag személyes költészet kifejezést használnám arra a költészetre, amelyet általában vallomásosnak hívunk.  Látszólag – hiszen honnan tudjuk? Sehonnan.

RACHEL CUSK

A nárcisztikus jelző használata a munkámmal kapcsolatban gyomorforgató. Az életem az a szemét, ami az égetőbe megy, hogy fűtse a könyvet, amit írni próbálok.

Horváth Eszter

fordítása