Lars Reyer

 

(Nappal szemben) I

Ma is, mint minden elázott reggel,
téged üdvözöl aranykereszttel & óraműre járó
harangütésekkel a templomtorony (első jele
a mindennapi nyomorúságnak, gótikusan semleges).
                                            Az arcod
a cseppektől ragyás üveg
                                 mögött csak árnyék,
álommaradék (a túlpartba veted
bizalmad). A gázvilágítás gyenge
                                            csillámlása még
nyugszik a hajnali szürkülettől szorongatott
falakon, habarcsromokon. Az utcákon megrökönyödött
lámpák; óriás fémzsurlók (fejükből talán
első versük pattan ki). Nehezen
robajlik át a kávéfőző gurgulázása
lakásodon (lépés a profánba,
mechanikus a dög). A vécé felé mentedben
tudatosul: ha sütne, egy keltető
infraégője lenne
a nap.

 

(Nappal szemben) II

A rádióadás a konyhaasztalnál eltalál, Fecskét szívsz
& forrázott kávé (merülőforraló,
beleszitáló mészpor, micsoda íz!) mellett gubbasztasz,
a linóleumot nézve, görbe
háttal a széken.
                                 Megszállnak a gondolatok:
                                            olajszállító-katasztrófa.
Tranzisztorzúgás. A hírek alatt, a slágerek
alatt folyton ez az egyetlen hang terül el,
a benső fizika bőgése.
                                 Néha másodpercenként
                                            olajszállító-katasztrófaszerű
gondolatok szállnak meg & kint,
az ablakon túl költözőmadarak testei
(tolluk alatt rüh, neurodermitisz)
az égbolt palájára rászegezve.
Rádióhullámaikat a lég
világvevő rádiókhoz sodorja (de persze nem
rólad van szó), te nem veszel semmit, csak a linóleum
hallgat veled szemben. „Az időjárás jelentések
végfogyasztója” vagy. Ülsz
görbe háttal.

 

(Nappal szemben) III

Viharvert utca, először tegnap
tört meg az orom (díszesen stukkózott
timpanon) mozdulatlan egyhelyében
& szétzúzódott az aszfalton. A helyet
körbekerítették. „Minden
rendben van”.
           Tapétádon
filctollal ikszeled át
a napokat. Magadnak
rendet teremtettél, már nem kell többé
énekelned. Bőrödről a var
leesett
           (bükkök meztelensége
hasonlít ehhez), kéregfosztva
élsz magadért. Tapétádon át
szakócával & kalapáccsal űzöd a napokat
a betonban, talán
így alakul át az idő
fosszíliává. A viharvert
utcára lépsz, talán.

 

(Nappal szemben) IV

Kutyapisa. A lépcsőház falain
hullámzik a mocsok, hólyagos, itt
& ott lepattogzott (& néha megrökönyödsz, fél lépcsőn,
mészhalmocskán,
                      mígnem az időkapcsoló kattan & a fény
kihuny & pupilláid
csak tágulnak egyre.) A mellmagasságig
felpingált díszítéseket (a tompa színű, stilizált
virágokat) épp csak észreveszed, a vizelet
szúrós szaga orrodba hasít, agyvelőd
fehércsempés folyosóiba (& menekülő útvonalaiba!)
tolakszik.
           Továbbvonszolod
magad, le a kijárathoz, minden lépés
hátadba nyilall (az egyenes derekú járás
nehezedre esik) „Minden rendben van”. Kezedben
a kapukilincs (vasvihar), perzselő
hideg és krómozott. A fa mögött az utca-
zaj, csak az erezete (kusza jelhalmaz,
a bél évszázados fonódása) tárul fel előtted.
Kinyitod az ajtót,
           teszel egy lépést
                       a járdán &
                                  rád esik
a napfény.

 

fordítása