Abdellatif Laâbi

Minden cellába…

Minden cellába (nyirkos odúkba
öltözőkabinokba)
beszökött kis időre
egy-egy rab
s vele saját
világa (szökni itt nem könnyű dolog)
Akik nyitott szemmel álmodnak
nem kietlenül bánatosak
Türkiz ablakokat festenek
az éjszaka képernyőjére
gazellákat eresztenek szabadon
az idő irdatlan homokórájában
Így tartják frissen képzeletüket
A barkácsolók
a legboldogabbak
Újrajátsszák a dal és a mesterség születését
némi fantáziát elegyítve hozzá
kicsivel emberibbé hangolják
az elbillent világot
Akiknek húsa férfierőtől duzzad
ők a legzaklatottabbak
vad szabadosság bálványimádói
mohón szürcsölik a tilalmak
fanyar füstjét
A szirén-falak elforognak
a gyötrő kép ostoroz szertefoszlik
beszivárog az ének
balzsamként forrasztja össze
a széthullt képzetek minden sérülését
Akik levelet írnak
a bajtársiasság mesterei
Széplelkük ereit felvágják
rájönnek, hogy eddig nem beszéltek, figyeltek
a párbeszéd fellobban
a létezés vadul kavarog
Ők a jelenlét színházi rendezői
Akik betegek
azok duplán rabok
A test tehetetlenségi ereje préseli őket
álmatlanság nyúzott hajótöröttjei
Az álom fullasztó
nyaktörő mártír-vágta nincs menekvés
Akik verseket írnak
ők a legizgatottabbak
Nekirontanak ajtónak, falaknak, csendrendeletnek
összekaszabolják testüket, gondolataikat
a szó útjából minden akadályt elsöpörnek
Kötéltáncosként billegnek odafenn
papírlaponként megsemmisülnek, újjászületnek
Minden cellában
egy-egy rab és saját világa
virraszt a sok átlagos ellenálló

Lackfi János

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.