Pier Paolo Pasolini

Római este * Caracalla termái felé * A szex vigasz a nyomorúságban!
(Serata romana * Verso le terme di Caracalla * Sesso, consolazione della miseria)

*

Hová sietsz Róma utcáin,
a trolin vagy a villamoson, most, amikor már hazafelé
tart a nép? Oly sietősen, megszállottan, mintha
egy türelmes munka várna,
ahonnan mások épp most térnek haza?
Épp csak túl vagyunk a vacsoraidőn, amikor a szél
már ismeri a családi meleg nyomorúságot,
mely millió konyhában oszlik szét és
a hosszú, kivilágított utakon,
melyek fölött sokkal fényesebben kémlelnek a csillagok.
A polgári negyedben béke,
vele lakik jól minden lélek,
még ha gyáván is, ez az, ami kitölthetné
a létezés minden estéjét.
Ha másként van – egy hasonlóan bűnös
világban –, az azt jelenti, nincs ártatlanság…
Menj, indulj a sötét, széles
úton, mely a Trasteverébe visz:
íme, szilárd és földúlt, mintha más korok
sarából ásták volna elő –
egy olyan ember örömével, aki plusz egy napot
orzott el a haláltól, a fájdalomtól –
egész Róma a lábad előtt hever…

Leszállok, átmegyek a Garibaldi-hídon,
a korlát mellett, bütykeimmel követem
a kőfal vöröses szegélyét,
mely kemény a hőségtől, amit az
éj gyöngéden fújt rá a meleg
platánfák boltíve alatt. Egy sápadt sor
burkolólapjai a másik peremen betöltik
az elmosódott eget, ólmos, lapos
pártafalait a sárgálló házaknak.
És én figyelem, róva a szinte
csontig csorba burkolatot, vagy inkább szagolom,
prózaian és részegen – elaggott csillagoktól
és zajos ablakoktól bepöttyözötten –
a hatalmas, családi városnegyedet:
a sötét nyár aranyozza be,
nedves a koszos bűzáramok közt,
amit a latiumi mezők szele esőzve
önt a járdákra és homlokzatokra.

És hogyan bűzlik, a telt fülledtségben,
mintha kitöltené ugyanazt a teret,
a városfal, itt alul:
a Sublicio-hídtól a Gianicolóig
keveredik a bűz a nem-is-élet élet
részegségével.
Tisztátalan jelek: itt haladtak át a
pontusi agg részegek, az antik
kurtizánok, a féktelen
fiúbandák: tisztátalan emberi
nyomok, emberi módon fertőződöttek,
azért vannak itt,
hogy elmeséljék erőszakosan vagy halkan
az emberek ártatlan, alantas
kéjeit és nyomorúságos céljait.

*

Caracalla termái felé tartanak,
fiatal barátok, a Rumik és Ducatik
nyergébe pattanva, férfias
szeméremmel és férfias szemérmetlenséggel,
gatyáik meleg redőiben közönyösen
rejtegetve vagy épp fölfedve
merevedéseik titkait…
Bodorított hajjal, pulóverek
fiatalos színeivel hasítják az éjszakát,
tétova körforgásban özönlik el az éjt
az éjszaka tündöklő urai…

Caracalla termái felé tart,
feszes mellkassal, mint az Appenninek
gyerekkori lejtőin, ösvények között,
melyek ismerik a százados állatiasságot
és a barbár tájak jámbor hamuját –
máris tisztátalan a poros, idétlen sityak alatt,
keze zsebre dugva – egy pásztor, aki
tizenegy évesen jött ide, és most csirkefogó és mókamester
immár római gúnymosollyal: még forró
a vörös zsálya, a füge és az olíva illatától…

Caracalla termái felé tart,
elaggott családapa, munkanélküli,
akit a vad Frascati kretén állattá
aljasított és együgyűvé,
egy kocsit húz maga után, széthullott
teste limlomját, mely darabokban áll,
és hörög: rongyok, zsák,
melyben enyhén púpos a hát,
combok, nyilván ótvarral lepve be,
gatya, a kabátzsebek alatt
röpdös, melyek mocskos papírzacskóktól
nehezek. Az arc
nevet: az állkapocs alatt a csontok
ropogva rágják a szavakat:
magában beszél, aztán megáll,
és sodorja a réges-régi csikket,
csontváz, melyben benne rekedt minden
fiatalság, a virágzó, akár egy örömmécs
a ládában vagy a dézsában:
nem hal meg, aki meg sem született.

Caracalla termái felé tartanak
………………………………………..

*

A szex vigasz a nyomorúságban!
A kurva királynő, trónja egy
omladék, birodalma egy darabka
szaros mező, a jogara
egy vöröses lakktáska,
éjszaka ugat, koszos és vad,
akár egy antik anya: a vagyonát
és az életét védi.
Körülötte stricik, csapatokba verődve,
felfuvalkodottak, verekedők, brindisi
vagy szláv bajszuk van, ők a górék,
uralkodnak rajtuk: az éjszakában
filléres ügyleteiket szövögetik,
kacsintgatva a csöndben, megosztva egymással
a napi parancsot: a kirekesztett világ hallgat
azok körül, akik belőle váltak ki,
a ragadozók hallgatag dögei.

De a világ szemetében új
világ születik: új törvények születnek,
ahol nincs többé törvény, új becsület
születik, ahol becstelenség a becsület…
Hatalmasságok születnek és nemesség,
elvadultak, a kuckók kupacaiban,
a peremeken, ahol hinnéd,
véget ér a város, vagy ellenkezőleg, ahol
elkezdődik, az ellenséges, ahol ezerszer és újra
ezerszer kezdődik hidakkal
és labirintusokkal, telepekkel és szántókkal,
a felhőkarcolók hullámverése mögött,
mely beborítja a teljes horizontot.

A szerelem könnyedségében
a nyomorult embernek érzi magát:
bizalmat vet a létbe megvetve azt,
aki máshogy él.
A gyerekek belevetik magukat a kalandba,
és bizonyosak benne, hogy egy olyan világban
élnek, mely reszket tőlük és a nemüktől.
Irgalmuk abban rejlik, hogy irgalmatlanok,
erejük a felszínességben,
reményük a reménytelenségben.

Csehy Zoltán

fordítása

A szövegek Pier Paolo Pasolini: Korom vallása (Kalligram, 2013) című kötetében jelentek meg magyarul.